Embermalom

Előszó

Úgy kezdődött, hogy az 1943. január 12-én megindult voronyezsi ellentámadás napjaiban 87 000 magyar katona tette le a fegyvert Sztálin csapatai elött. Az elfogott honvédek száma ezután rohamosan emelkedett: a Szovjetunióban 105 000 és a visszavonuláskor - saját országunk területén 150 000 harcosunk esett hadifogságba, míg Ausztriában 16 000-ent Németországban 10 000-en, Csehországban pedig 45 000-en adták meg magukat. így az oroszok által elfogott tisztek és közlegények száma 325 000-re tehető, de ehhez még hozzá kell adni azt a 295 000 polgári személyt, akiket különböző indokokkal deportáltak Keletre.
Mi történt az elhurcolt, lágerekbe kényszerített férfiakkal, asszonyokkal, serdülő kamaszokkal, fiatal lányokkal? Immár negyven éve, hogy véget ért a második világháború, de odahaza mostanság sem lehet ezeknek az embereknek a sorsáról nyíltan beszélni, noha még a németek oldalán harcoló katonáinkat is badarság azzal vádolni, hogy fasiszták voltak. Ártatlanságuk nyilvánvaló, ám a történelmet mindig a győztesek írják. Régebben viszont a vesztesek megkaphatták a végső tiszteletet, de a kommunista fennhatóság alatt lévő államokban az áldozatokat tilos hősi halottaknak mondani. Az eltűntek sorsa felől érdeklődők is hiába várnak választ, a Gulag-szigetek munkatáboraiból élve szabadultak emlékiratainak publikálását is szigorúan megvétózzák az úgynevezett szocializmust építő társadalmak cenzorai. A tényeket azonban szükségszerű kibeszélni, mert a valóság ismertetése is lehet főhajtás és mementó az utókor számára. Vissza