Emberi, nagyon is emberi II.

Előszó

Épp elég sokszor és nagy megütközéssel nyilvánították ki irányomban, hogy a Tragédia születésétől a legutóbb közölt Egy jövendő filozófia előjátékáig minden írásomban van valami közös és kitüntető vonás: úgy mondták, mindegyik tartalmaz hurkokat és hálókat óvatlan madarak számára, és majdhogynem mindig és észrevétlenül a megszokott értékítéletek és értékelt szokások megfordítására szólítanak fel. Hogyan? Minden csak - emberi, nagyon is emberi lenne? Ezzel a sóhajjal lépnek ki írásaimból, nem minden félelem és bizalmatlanság nélkül a morállal szemben, mi több, nem rossz értelemben megkísértve és felbátorítva arra, hogy legyenek egyszer szószólói a legrosszabb dolgoknak is: vagy azok talán csak a legrágalmazottabbak volnának? A gyanú iskolájának is nevezték írásaimat, de még inkább a megvetés, szerencsés esetben azonban a bátorság, sőt a merészség iskolájának is. Valóban, magam sem hiszem, hogy valaki valaha is ilyen mélységes gyanúval pillantott volna a világba, méghozzá nem pusztán az ördög alkalmi prókátoraként, hanem - teológiai kifejezéssel élve - éppannyira Isten ellenségeként és provokátoraként is; és aki rájön valamire azon következmények közül, melyek minden alapos gyanú mélyén rejlenek, valamire az elmagányosodás fagyasztó és szorongató érzései közül, amire a pillantás minden abszolút különbözősége ítéli az általa megragadottakat, az azt is megérti, hogy önmagam kipihenésére, mintegy az önmagamról való átmeneti megfeledkezés végett, mily gyakran keresek bárhol is menedéket - valamiféle tiszteletben vagy ellenségeskedésben, tudományoskodásban vagy könnyelműségben, vagy akár ostobaságban; és azt is megérti, miért kellett mesterségesen kikényszerítenem, helyrehamisítanom, helyreköltenem mindazt, amire szükségem volt, és amit valahogyan nem találtam (- de hát mi mást is tesznek a költők? És vajon mi végre volna minden művészet a világon?). Gyógyításomhoz és önmagam helyreállításához leginkább azonban minduntalan arra a hitre volt szükségem, hogy ne legyek így egyedül, ne lássak így egyedül - a szem és a vágy rokonságának és azonosságának varázslatos bizalmatlanságára, a baráti bizalomban való pihenésre, a gyanútól és kérdőjelektől mentes vakságra kettesben, a feltűnőnek, a felületesnek, a közelinek, a legközelebbinek az élvezetére, mindannak az élvezetére, aminek van színe, bőre és látszatisága. Vissza