Emberi, nagyon is emberi

Előszó

Épp elég sokszor és nagy megütközéssel nyilvánították ki irányomban, hogy a Tragédia születésétől a legutóbb közölt Egy jövendő filozófia előjátékáig minden írásomban van valami közös és kitüntető vonás: úgy mondták, mindegyik tartalmaz hurkokat és hálókat óvatlan madarak számára, és majdhogynem mindig és észrevétlenül a megszokott értékítéletek és értékelt szokások megfordítására szólítanak fel. Hogyan? Minden csak - emberi, nagyon is emberi lenne? Ezzel a sóhajjal lépnek ki írásaimból, nem minden félelem és bizalmatlanság nélkül a morállal szemben, mi több, nem rossz értelemben megkísértve és felbátorítva arra, hogy legyenek egyszer szószólói a legrosszabb dolgoknak is: vagy azok talán csak a legrágalmazottabbak volnának? A gyanú iskolájának is nevezték írásaimat, de még inkább a megvetés, szerencsés esetben azonban a bátorság, sőt a merészség iskolájának is. Valóban, magam sem hiszem, hogy valaki valaha is ilyen mélységes gyanúval pillantott volna a világba, méghozzá nem pusztán az ördög alkalmi prókátoraként, hanem - teológiai kifejezéssel élve - éppannyira Isten ellenségeként és provokátoraként is; és aki rájön valamire azon következmények közül, melyek minden alapos gyanú mélyén rejlenek, valamire az elmagányosodás fagyasztó és szorongató érzései közül, amire a pillantás minden abszolút különbözősége ítéli az általa megragadottakat, az azt is megérti, hogy önmagam kipihenésére, mintegy az önmagamról való átmeneti megfeledkezés végett, mily gyakran keresek bárhol is menedéket - valamiféle tiszteletben vagy ellenségeskedésben, tudományoskodásban vagy könnyelműségben, vagy akár ostobaságban; és azt is megérti, miért kellett mesterségesen kikényszerítenem, helyrehamisítanom, helyreköltenem mindazt, amire szükségem volt, és amit valahogyan nem találtam (- de hát mi mást is tesznek a költők? És vajon mi végre volna minden művészet a világon?). Gyógyításomhoz és önmagam helyreállításához leginkább azonban minduntalan arra a hitre volt szükségem, hogy ne legyek így egyedül, ne lássak így egyedül - a szem és a vágy rokonságának és azonosságának varázslatos bizalmatlanságára, a baráti bizalomban való pihenésre, a gyanútól és kérdőjelektől mentes vakságra kettesben, a feltűnőnek, a felületesnek, a közelinek, a legközelebbinek az élvezetére, mindannak az élvezetére, aminek van színe, bőre és látszatisága. Vissza

Fülszöveg

„Az Emberi, nagyon is emberi egy válság emlékműve. Szabad szellemeknek ajánlja magát: majd minden mondata diadalról tanúskodik - megszabadultam általa a természetemben rejlő, de tőle idegen, hozzá nem tartozótól. Idegen tőlem az idealizmus: ahogy a cím mondja: »ahol ti eszményi dolgokat láttok, ott én emberit, ó, csupán nagyon is emberit látok«... Kizárólag a következő értelemben használom itt a »szabad szellem« kifejezést: az önmagát újra birtokba vevő, szabaddá lett szellem. A hangnem, a hangszín teljesen új; a könyv okosnak, hűvösnek, helyenként keménynek és gúnyosnak hathat. Úgy tűnik föl, bizonyos előkelő ízlésű szellemiség igyekszik felszínen tartani magát a mélyben örvénylő szenvedéllyel szemben. Ebben az összefüggésben érthető, hogy a könyv 1878-as kiadása végeredményben Voltaire halálának századik évfordulója ürügyén jelent meg. Mert Voltaire, ellentétben az utána következőkkel, mindenekelőtt a szellem grandseigneure: akárcsak én." - így vall Nietzsche az Ecce homo című önéletrajzában arról a művéről, amely új fordulatot jelentett alkotói korszakában, amikor is, a francia moralisták szellemében és nyelvezetét meghonosítva a német nyelvben, aforizmákban bírálja kora és a nyugati civilizáció társadalmát, vallását, történelmét, ideológiáját - röviden: a kor és a hanyatló napnyugati kultúra minden területét. Vissza