Emberhalászok

Előszó

Még nem volt harminc éves Maxence Van der Meersch, amikor 1936-ban elnyerte a Gondcourt-díjat. Első irodalmi próbálkozásaitól töretlen vonal vezet felfelé: egyre inkább az örökkévalóság fényénél nézi múló, tragikus sorsunkat. Nem szakad el a valóságtól, sőt oly közelről és oly nyíltan, jól látszó szemmel fürkészi az emberiség sorsát, hogy az «új Zola» nevet kapta a francia kritikában. Naturalizmusa azonban nem Zola kétségbeejtő világszemlélete. Nagyon jól érzi, hogy a béte humaine, amely kétségtelenül él a tömegek lelkében, nem szükségszerint való: látta, személyesen győződött meg róla, hogy az egyszerű munkás, még ha a legmostohább körülmények között nő is fel erkölcsi szempontból vágyódik a nemesebb, az emberibb, az istenfiúi élet után. Ennek a felfelétörésnek állított hihetetlen egyszerű művészettel emléket tizedik regényében, az Emberhalászokban. Irányregény-e az Emberhalászok? Nem. Legalábbis nem abban a rosszízű értelemben, ahogyan ezt a szót használni szoktuk. Egy egyszerű munkás őszinte önéletírása, amely vádol, elgondolkoztat és beláttatja velünk azt a rettentő mulasztást, amelyet az emberiség nagy többségével szemben, a munkásokkal elkövettünk. Sokkal inkább nevezhetnők történelmi regénynek: azzá teszi a sok apró részletből összetevődő éles korrajz és a benne szereplő történelmi személyek is. Hiszen a regény nem csupán Pierre Mardyck története, hanem a J. O. C.-nak a regénye is. Vissza