Emberek

Előszó

Részlet:
Hol vagyok? Egyelőre sehol. Pedig lázasan keresem magam a fényképeken. Az ember már csak ilyen, hiú és kíváncsi, szereti, ha lefényképezik, amikor ott van. Ha akkoriban nem is volt olyan sűrű az élet, azért még történtek dolgok, ahol az ember ott lehetett, és én ott voltam. De hiába törtem magam, nem akadt meg rajtam a fotográfus szeme. Pedig én emlékszem rá, ott nyüzsgött nagy, szénaboglya hajával, és mindent megörökített. Csupán én maradtam le a fényképeiről. Ott voltam például a Nyugati pályaudvarnál, amikor a vonat kifutott a körútra, én a jobb oldalon bámészkodtam, ő meg a bal oldalon fényképezett. Ez pech, mondhatnám. Miként az is, hogy csak a kerítésig jutottam, amikor a Chappy revüzenekar játszott a margitszigeti Dózsa teniszstadionban, így megint lemaradtam a fényképről. Pedig Kovács Gyulát, a dobost, jól ismertem, úgy hívtuk bolond Kovács, mert az arcával is dobolt. Amikor játszott, ritmusra gyűrődtek az arcvonásai, szóló közben az anyja sem ismert volna rá. Kedves ember volt. Amikor Zuglóban laktam, sokszor utaztunk együtt a trolibuszon, persze erről sincsen fénykép, mert a fotográfus, pechemre, nem Zuglóban lakott. A világhírű Aeros Cirkusz szinte valamennyi előadását végigültem (elvarázsolt Saida Ragan, a kígyóbűvölő, aki eredetileg tornatanárnő volt Drezdában, később azt mesélték, megfojtotta kedvenc óriáskígyója), csupán az érkezésüket mulasztottam el, amiről a fényképek készültek. Aztán ott voltak az utcabálok, az ember ki nem hagyta volna. Abban reménykedhetek, hogy valahol a háttérben ott állok, csak nem látszom, mert sötét van. A budapesti fiatalok kedvelt szórakozóhelyén, a szigorúan ellenőrzött budai Ifjúsági Parkban is találkoztam a fotográfussal (beengedtek, mert rövid hajam és nyakkendőm volt, farmert pedig nem viseltem), ott sem készült rólam fénykép, aminek kivételesen örülök, mert ahogy én táncolok, azt nem szabad megörökíteni. Vissza