Emberek

Előszó

1931 ama különös áprilisi reggelén a nedves, de megint napsütötte levegő már önmagában is csodálatos volt Édesen, nedvesen és ragyogón olyan volt, mint a selyemcukor, tisztára szűrt tavasz, hamisítatlan ózon és a Boulevard Sebastopol közepén egyszerre meglepően virágzó mezők és a tenger illata terjedt el. Egy felhőszakadás okozta ezt az üdítő csodát, egyike ama szeszélyes áprilisi megborzongásoknak, amelyekkel az elkésett tavasz szívesen hajítja le névjegyét a földre. Gyorsvonatunk már útközben sötét láthatár felé haladt, az ég feketén terjeszkedett a földek fölé; de a szivacsos, teleszítt felhők, amelyek gonoszul és ólomszínűen már Eperney óta versenyt futottak mozdonyunkkal, csak Maux-nál szakadtak fel, amikor már feltűntek az előváros játéktornyai, mikor a haragos zöldekből már kiabálva kiugrottak az első hirdetőtáblák, mikor velem szemben a szakaszban ülő koros angol hölgy táskáit, üvegeit és útitokjait összerakosgatta. Egy rövid kis villámlás adta meg a jelt, amire azonnal hatalmas dobpergéssel a víztömegek egész hadseregei rohantak le, hogy száguldó vonatunkat nedves gépfegyvertűzzel szórják be. A jégeső kopogó korbácsütései alatt megrendülten sírtak az ablaküvegek, a mozdony megadóan a földre bocsátotta szürke füstzászlaját. Semmit nem láttunk, semmit nem hallottunk már, csak az izgatott zuhogás csapkodását az acélon és üvegen át a vonat a fénylő sineken úgy igyekezett megszökni a felhőszakadásból, mint egy elkínzott állat. Vissza