Ember és város

Előszó

Az ember nehezen viseli el a magányt. Nemcsak azért mert tettei hatékonyságát növelni akarja, s ehhez pedig a többiek közreműködésére van szüksége, de azért is, mert a történelem előtti korokban született alapvető szorongása arra kényszeríti, hogy felebarátai társaságát keresse. Nos, ebben az értelemben a város védő-, óvószerepet tölt be. Épp úgy, mint a ruházat vagy az ország, hol élünk, a szülőföld vagy a ház: egyike azoknak a váltogatott burkoknak, melyre szükségünk van, hogy egyéniségünket, azonosságunkat biztosítsuk. A meghittség, melyet környezetünk jelent számunkra, egyensúlyunknak is támasza, sőt, segít abban, hogy bujkáló szorongásunkat elfojtsuk. A városnegyed pedig olyan tér, melyben az ember biztonságban érzi magát, magára ismer és társaival is elfogadtatja önnön magát.
A város csoportosulni vágyó emberek szükségének kielégítésére született, forgalmas utak kereszteződésénél, folyóparton, domboldalon vagy őrtorony, erőd körül, honnan messziről lehetett látni a közeledő ellenség jöttét; de ez a város, az igényeknek eleget téve, csak lassú ütemben alakult, fejlődött. Lassan, zökkenők, felfordulások nélkül növekedett. Lebontottak itt egy házat, magánpalotát építettek amott, s csak apránként fogyott körülötte a megművelhető föld: a falai között élők arculatának változását nem észlelték, legfeljebb csak utólag, az idő múlásával tudatosodott ez bennük. Ami az egyik várost a másiktól megkülönböztette: az földrajzi adottság volt, vagy a történelem hozadéka. Az épületek alkalmazkodtak a topográfiai adottsághoz, az éghajlathoz, a környéken található nyersanyaghoz, a hagyományos, múltból örökölt építészeti stílusokhoz és szokásokhoz. Gazdasági életének jellege is a környék adottságaitól függött: hol mezőgazdasági, hol kisiparos, hol pedig, éppen csak kibontakozóan, ipari jellege volt; olykor pedig ezeket a tendenciákat egyesítve, viszonylagos autonómiában élt, s változatos arculatot kínált a látogatóknak. Vissza