Ember és felsőbbrendű ember (rossz állapotú)

Előszó

Az egész modern drámairodalomban Bernard Shaw az egyetlen igazi szociálista. Ibsen egész életén keresztül a lelke mélyén mindig is arisztokrata maradt, valamennyire a Nietzsche értelmében, zárkózott és romantikus lélek, a piacot kerülő és a piacot megvető individualista, aki azt vallotta, hogy az a legerősebb ember, aki egyedül áll, s hogy a költő az az ember, aki törvényt ül önmaga fölött. Ilyenformán Ibsen, ha leszaggatja is a kötéseket a társadalom égető sebeiről, a jövőt nem a gazdasági fölszabadulásban látja, hanem az ember belső megújhodásában, amelyre nézve viszont Rosmersholmban azt az őszinte vallomást teszi, hogy az emberek között csak nagyon kevesen vannak, akik ilyen belső megújhodásra képesek, akik tehát, a saját köznapiságuktól megválthatók. Gerhart Hauptmann drámáiban már sokkal nyugtalanabb társadalmi szelek járnak. A tőke és a munka küzdelme itt már drámai konfliktussá élesedik, csakhogy Gerhart Hauptmannban is a poéta mindig letöri a politikust, az általános emberi részvét fölébe kerekedik a speciális gazdasági kérdésnek, ugy, hogy Gerhart Hauptmannál a szociálizmus mindig csak háttér és sohasem tengely.
Bernard Shaw esetében egészen másként áll a kérdés. Shaw kritikus és agitátor volt, mielőtt a drámairásra adta magát, sőt szigoruan tekintve a dolgot, sok tekintetben kritikus és agitátor maradt azután is, hogy drámákat kezdett irni. Vissza