Előszó
Részlet a könyvből:
A réten még volt egy virág. Egy sárga, jelentéktelen virág, egyike az utolsóknak, azon a régi szomorú őszön. A virág mellett egy ember állt. Kissé föléje hajolt. Különös és...
Tovább
Előszó
Részlet a könyvből:
A réten még volt egy virág. Egy sárga, jelentéktelen virág, egyike az utolsóknak, azon a régi szomorú őszön. A virág mellett egy ember állt. Kissé föléje hajolt. Különös és szokatlan látvány volt.
A görbe, göröngyös uton lassan döcögött a szomorú szekérsor. Menekülők szekerei voltak. Mindnyájan menekülők voltunk, azon az őszön. A réten túl tarlók hevertek, szürkén és színtelenül, akár a holtak. Volt valami baljóslatú abban az élettelen elnyúlásban. Igen, szinte azt lehetne mondani: a halál lapult abban az estében, akkor. Ahogy a szekerek kerekei recsegtek, csikorogtak és nyögtek, és ahogy az ősz egyre sötétebbre fakult a reánk boruló szürkület alatt. Igen, a halál lapult abban az estében. Hallani lehetett az ágyúkat. És a réten ott állt az ember, kissé a virág fölé hajolva, mozdulatlanul. Mint valaki, aki megakadt egy gondolaton. Nagyon különös volt, ahogy ott állt, az a nagy darab ember, az országút szélén és nézte a virágot.
Aztán hirtelen, egy gyors, szinte éles mozdulattal lehajolt és letépte. Utána körülnézett és a szeme megakadt rajtam. Mintha egy pillanatig tűnődött volna. Aztán lassú, fáradt léptekkel megindult felém és a kezében ott volt a virág.
- Ez az utolsó - mondotta az ember, amikor megállt mellettem. Hangja mély volt és nyirkos, mintha megáztatta volna a köd. Valamire emlékeztetett az a hang.
- Igen - feleltem kissé elfogódottan és közben olyan volt, mintha egy másik hangot hallottam volna, egy hasonló és mégis más hangot, és ereztem lassan a könnyeket fölforrósodni a szemeim mögött és akkor már tudtam: apámnak volt ugyanilyen hangja, amikor búcsút vettünk.
- Igen - mondotta a virágos ember és mélyen fölsóhajtott - ott lent van már a határ. Az erdőnél. Látja az erdőt? Ott véget ér Erdély.
Vissza