Eltévedt utas

Fülszöveg

ELTÉVEDT UTAS A borítólap úgynevezett fül-szövegének a megírása zavarbaejtő feladat. Üresen is maradhatna a két keskeny papírcsík a jacket hajtókáin, az azonban udvariatlanság az érdeklődővel szemben, aki a kötetet leemeli egy bolt (vagy egy magánlakás) könyvespolcáról s fölnyitja, hogy valamit megtudjon felőle. Az üresen hagyott cimlap-hajtás túlzott önbizalmat áraszt. Mint amikor valaki becsönget egy ajtón s aztán úgy áll ott, hogy biztos benne: láttára fölragyog az ajtónyitó arca. A cimlap-szövegeket általában a kiadók lektorai, olvasó-szerkesztői irják s rendszerint olyanok is. Az emigráns író könyvét világrasegitő nyomdász azonban nem bajlódhat ilyesmivel, éppen elég munkát ad neki a könyv elkészítése és terjesztése. Az íróé tehát a feladat, hogy mondja el röviden: mi járatban van? Választhatja, persze, a könnyű és csábitó megoldást s papirra vetheti, hogy "a kitűnő író, akinek minden eddig megjelent regénye átütő sikert aratott és lázbahozta a közönséget, most új művel ajándékozza meg olvasóit." Írhatja, miért ne írhatná, de ha nem tartozik azok közé, akik utólag elhiszik azt, amit önmagukról írtak, akkor nyomtatásban látva sajátkezű önelismerését, elszégyeli magát. A harmadik lehetőség az, hogy röviden összefoglalja könyve tartalmát. Az "Eltévedt Utas" azonban szűkszavú regény, személyei sorsáról nem tudok rövidebben szólni, mint azt a regényben tettem. Lesznek, akik úgy vélik majd, hogy félig-meddig kulcsregény - önmagamról. A regény főszereplője emigráns rádió-zsurnaliszta, aki New Yorkban élt s most Londonban. A regény írója is. A sorsok azonossága itt azonban megszakad. Fölmerül ezekután
a kérdés: úgy gondolkozom-e, mint a regény főszereplője? A válasz erre az, hogy sok mindent úgy Ítélek meg, mint ő, de legalább annyit: nem. Ez természetes. A regényhős, ha egyszer életrekel, függetleníti magát az írótól. Egyszer-másszor szerettem volna meggyőzni arról, hogy téved, de nem hagyta magát. Az emigráns író sorsát én nem látom olyan tragikusnak, mint ő. Szerintem ugyanis az író akkor emigráns, amikor nem írhatja meg azt, amit akar. Ilymódon az író nem föltétlenül a földrajz, de a szellem különböző régióiban érzi magát "otthon", vagy - idegennek. A regény főszereplője azonban ezzel nem értett egyet. A "magány lázgörbéjéről" beszélt. Azt mondotta egyszer: "Ami után honvágyam van, az, hogy a dolgok ugyanazt jelentsék számomra, mint a társadalom számára, amelyben élek." Nos, igen, ez kulcskérdés, elismerem. így vitáztunk tehát egymással. Ez nem olyan groteszk, mint amilyennek tűnik. A regény írója és szereplői közti feszültség az egyik előfeltétele annak, hogy a regény egyáltalában létrejöjjön. A tökéletes nézetazonosság a megírást úgyszólván fölöslegessé teszi. Azt hiszem, hogy a "fülszöveg" máris bőbeszédűbb a kelleténél. A hely amúgyis elfogyott. Még annyira van szükségem csak, hogy a megjelenésért köszönetet mondjak a Pilvax-kiadónak s a művészi címlapért Dolesch Zsuzsa festőművésznőnek. A szót a regényhősnek adom át, annál is inkább, mert a fülszöveg olvasóját a könyvkereskedő várakozással (a magánkönyvtár gazdája pedig szorongással) figyeli. Vásárlás lesz belőle, kölcsönkérés, vagy egyik sem s a kötet némán visszaül a polcra - hatáskörömön immár túlesik.
H. P. Vissza