Elsüllyesztett harang

Fülszöveg

Botár Attila életútját - verseivel együtt - többnyire szembeszél kísérte, ezért hát a sokféle irodalmi árkon-bokron át alig jutva gyakorta az erdőkerülő szerep jutott neki, vagy éppen - a szavakkal játszadozva - a gyeplabda-szedő állandó labda-készenlétet követelő, keserves munkája, mestersége.
A vers-árnyék állandó kísértése mégis kivételes csillag (leszállásokkal bűvöli, hiszen a XX. század második felétől válik igazán a köznapok embere számára is szociológiai ténybesorolássá, kényszerű (s ritkán ésszerű) erénnyé az, hogy kitűnni igazán nem-tudásával válik kitűnővé (kitüntetetté?).
Attila csillagai - ha meg nem sértem e fogalmazással - „törpe óriások", de makacsul, hatalmas fényintenzitással ragyogók. Versszerző mivoltában nem a mindenség zsarnoka, hanem zsellérzsarátnoka. Szolgálat-tudata sokkalta fejlettebb a manapság oly megszokott poétái (megjegyzem, mint ahogy valaha bármikor, most sem, korántsem evilági hatalomra törő) úrhatnámságnál. Mindezek következtében és sok más személyes beivódáson át végérvényesen szívemhez nőtt, szívembe férkőzött, mégha mostanság túlontúl romantikus csengésű is ez a „szív-fülelés".
Bármeddig éljek, s olvashassam Attila versezeteit, mindaz, amit a vers-tájakon elkövetett, a világ jobbfajta lenyomatán örökre mutatkozik. Hiszem és vallom, hogy nem csak nekem, hanem mindazoknak, akik vers-szerző, -szerető, -értő állapotaikat nem szégyenlik, sőt, összes terhét kitartóan cipelik.
Áldassék meg még léte sok bennünket s engem szíven- és „agyonütő"-attilai, székelyudvarhelyi, botári fogantatású költeménnyel, merem ide írni: kenetlenül vagy akár kenetesen...

Veszprém, 1985. április

Széki (Patka) László Vissza