Első Nagygalambfalvi Kalendárium '92

Előszó

Nagyvárosi gyermekkorom családi vacsoráit követő beszélgetéseibe néha beszöktek régi szénaboglyák, nevükön nevezett tehenek, magyarul hangzó, de ismeretlen szavak: paszuly, laska, majorság; becenevükön a hajdani játszótársak; hegyoldalak, bércek, erdők és kaszálók, a Küküllő és a Rák tava; az egykori gyermek emlékeivel az akkori politika: az elkártyázott birtokok, egy név: Maniu és aztán az ifjan látott idegen katonák és aztán nagyapám, a nagygalambfalvi tanító állásvesztése és meghurcoltatása; az idill és z keserűség furcsa egyvelege. Csak nagyritkán mesélt gyermekkoráról Apám és inkább töredékes az a családi legendárium, amit örökül hagyott, mintsem hiteles történet Ma már .nincs senki, aki az odavalósi elődökről valamit tudna-mondana. Hallását és így bizalmát már régen elveszített Erzsike néném, családunk egyetlen galambfalvi tagja is többet viaskodik képzeletével, mintsem hogy erről beszélne és rajta kívül csak a temetőbeli oszlop jelent kapaszkodót a múlt idő felé. Nem nagyon tudom tehát, hogy mitől vagyok otthon, hogy mi vonz arrafele, hogy mi serkent odavalósi tennivalóra. Ehhez képest persze alig jut idő Galambfalván lenni és a tenniakarást is belémfojtja a távolság és az időhiány; az ember itt Magyarországon mindig késve siet feladatai után. Ezért is örvendek, hogy itthoni szakmai munkánk egyik szelete Erdélyben éppen Nagygalambfalván honosodik; tartozásaimból egy morzsányit leróhattam azzal, hogy Nagy Gábor tiszteletes úrral megismertettem a magyarországi falusi kalendáriumok néhány, a korábbi években közreadott példáját. A helyi nyilvánosság sajátos kezdeményei voltak ezek már a nyolcvanas évek elejétől; a lebecsült, a figyelembe sem vett helybéli emlékezet, a helyi értékű tudnivalók gyűjteményei. Olyan könyvecskék, amelyek hatálya a település határánál nem terjednek tovább, ám értékük éppen ebben rejlik. Nem a nagy világra nyitnak kaput tehát, hanem mindenkinek arra és azokra, ahol és akik között él; nem a nagy világnak szólnak, hanem csak (csak?) azoknak, ki hol él. Korunk-és nem csak az éppen most összeomlott elmúlt negyven év - hajlamos arra, hogy általánosított igazságokat és generális, mindenhol igaznak vélt megoldásokat, mintaként követendő globális kultúrát és életvitelt ajánljon a sokféleség, a sokféle helybéli helyett. Korunk másutt is elmos helyi szokást, hagyományt, viseletet, gondolkodást, építkezési módot, rítust, dalt; a világfalu lakójává teszi a budapestit és a nagygalambfalvit egyaránt, pedig ha nem is jobb vagy rosszabb egyik a másikánál, könnyen belátható, hogy legalábbis más. Vissza