Elrabolt éveim a Gulagon

Fülszöveg

Mészáros Sándorné visszaemlékezéseit az ember úgy olvassa, mintha az első híradás lenne a hírhedt sztálini munkatáborok szögesdrótjain belüli világról. A szerző érdemei közül legfontosabbként azt emelném ki, hogy nem utánoz senkit, nem pályázik a memoár műfejban nála korábban jelentkezettek babérjaira. Annyira egyéni, annyira összetéveszthetetlen, amilyen csak az lehet, aki az igazat, a saját bőrén tapasztalt egyéni színtiszta igazat írja. Másik rokonszenves vonása, hogy óvakodik minden túlzástól, az annak tűnő részleteket inkább elnagyolja, nehogy a szubjektivizmus hibájába essen, ez a következetes tárgyilagosság segíti át a szerzőt kilenc év folyamatos kínszenvedéseinek a felidézésén, úgy, hogy még a látszatát is kerüli az önsajnálatnak és sajnáltatásnak, és nem esik a másik végletbe sem: nem akar önmagából hőst kreálni. Ami azonban akaratától függetlenül magasztosítja: az intelligens, vallásos ember hihetetlen lelki erejének amegnyilvánulása a legiszonyatosabb körülmények közepette is. Mészáros Sándorné az embertelenségben midnig képes meglátni az emberség maradványait (a kis cica története, a könnyek az agyonhajszolt ló szemében, stb.). Megható és szívet-lelket melengető, ahogan emlékszik mindenkire név szerint, aki csak egy szemernyi jót is tett vele, ahogyan aggatja rájuk leggyakoribb jelzőit: a "jó"-t, a "drágá"-t, a "nemeslelkű"-t. Ami pedig az igazán nagyvonalú emberségre vall: képes lépten-nyomon megbocsátani ellenségeinek, meglátni bennük az embertelen rendszer áldozatait.
Mészáros Sándorné emlékirata joggal reprezentálhatja a bukott kommunista rendszer bűnlajstromát. ugyanakkor a maga önkritikus tárgyilagosságával példát mutat arra, hogyan lehet embernek maradni a legégbekiáltóbb embertelenségben. Köszönjük, Györgyi néni! Vissza