Élni is kell!

Előszó

Részlet a könyvből:

Kárász Péter a kőkerítéses teraszon állt, nézte a vakítóan kék eget, a fenyvespark szívsímogató mélyzöldjét és élvezte a szeptembervégi gyönyörű napfényt. Az idén gyönyörű volt a vénasszonyok nyara.
A park csak úgy zengett a rigók füttyétől. A távolbavesző országúton - amely ott vitt el a birtoka mellett - két szekér haladt, szénával megrakottan. Lassan ballagtak az ökrök, valami lassú nótát énekelt a kocsis, aki olt ült a szénatorony, tetején, az első szekéren.
A nap is lassan ballagott a zenit felé. Száz és száz daru húzott fenn a magasban - lassan repültek azok is, kényelmes szárnycsapásokkal. Hektor, a házőrző komondor is lustán lépkedett az udvarban.
Igen, ezt a végtelen nyugalmat szerette Péter, az író. Hat éve élt itt Martonpusztán. Eleinte nehéz volt megszoknia a csendet. Szinte idegesítette, hogy nem hallja a villamosok csengetését, autóbuszok dudáját a nagy város összefolyó, kaotikus zaját. Azután, egy esztendővel utóbb már úgy érezte, hogy ez az igazi élet, ez a lassú, kényelmes, csendes élet, itt Martonpusztán. Sohasem vágyódott vissza Pestre, s hat éve ki sem mozdult innen. Postán érintkezett kiadójával s a színházakkal. Nem hiányzott neki semmisem. Nagyon jól megvolt Kárász Péter a színházi esték, bankettek, lokálok és üzleti tárgyalások nélkül is.
- Nagyságos úr kérem!
János állt a teraszra vezető ajtóiban, az inasa. Kárász megfordult. Vissza