Élmény és költészet

Előszó

DILTHEY

Az emberi lélek megismerésében, egyéni és közös lényegének kutatásában kétféle utat jár régtől fogva az emberiség: a pszichológia és a pszichognózis útját. A pszichológia : tudomány, a pszichognózis: művészet; vagy mondjuk: mind a kettő tudomány, de elválasztja őket egymástól a tudományos fantázia különböző iránya és tevékenysége. A pszichológus a lelki élet törvényeit keresi s e kutatásban egy átlagos «normál»-lélekből indul ki s még az úgynevezett «differenciális» vagyis az egyediséget kutató lélektanban is az egyedi eltérések tipikus formáit állapítja meg. A lélekbúvárok tudós-csoportját a legújabb korig az aristotelesi, egyetemes törvényeket kereső tudás eszménye vezette. E pszichológia felhatol a legmagasabb törvényekig, okokig, metafizikai hatókig és leszáll az egyéniségnek, mint osztatlan, szinguláris, soha meg nem ismétlődő történeti lénynek mélyeibe is ; e föl- és alászállásban nem von határt eléje a tudományos kutatás természete; jellemzője inkább a cél és a módszer: az egyetemes törvények megállapítása. Ez eljárás azonban nem elégíti ki azokat, kik a valóságoknak egyedi adottságát, individuális magvát akarják egyedül, mint ilyent megragadni, akik tehát úgy tartják, hogy a valóság színes, egyedi világára boruló fogalmi vagy törvényhálózatból a valóságos tárgyak egyedisége örökké és szükségképen kisiklik. Jól tudjuk, hogyan foglalkoztatta ez a kérdés a középkori gondolkodók elméjét az univerzáliák problémájában, az egyedi lényeg megismerésének és a «principium individuationis»-nak mély metafizikájában. Tudjuk, hogyan adott a kérdésnek ismeretelméleti fordulatot Bergson, ki minden egyetemes fogalmi megismerésen túl, a fantáziának intellektuális kopogtatásával)) akarja kifürkészni minden valóság legmélyebb egyedi lényegét. Vissza