Ellenfényben

Előszó

Részlet:
"Időközönként egy visszatérő álom kísért Ilyenkor verejtékezve, torkomban dobogó szívvel ébredek, mint az előbb is. Meggyújtottam a kis olvasólámpát, a falióra hajnali hármat mutatott. Felhúztam a redőnyt, és kikönyököltem az ablakon. Az augusztusi égen erős fénnyel villogott néhány csillag, és a holdsütötte kerti útra árnyékot vetettek a magasra nőtt fűszálak és gyomok. Visszagondolok az első ilyen lidérces álomra, amely kapcsolatunk első időszakában tört rám. Egy vasútállomáson voltunk, mindketten utazásra készen, a vonat már bent állt. Egyik percben még szorosan fogtuk egymás kezét - aztán egyszercsak ő fent volt a vonaton, amely megindult vele. Kétségbeesetten, értetlenül néztem utána. Éreztem, tudtam, hogy örökre távozik az életemből, hogy most végérvényesen elszakadunk egymástól. Rohanni kezdtem a sínek között a vonat után, de az egyre messzebb robogott, végül eltűnt a távolban. Lemaradtam. Tovább rohantam - gondoltam, a sínek majd csak elvezetnek hozzá, de rémültem láttam, hogy a sínek is eltűnnek. Valamiféle kásás, piszkos hó lepett be mindent. Letérdeltem és a tíz körmömmel kezdtem kaparni a havat magam körül - míg ismét előbukkantak a sínek hidegen, fémesen, szürkén. Egyszercsak utolértem a vonatot, futottam mellette lihegve, elszoruló szívvel. A peronon megláttam őt. Tudtam, hogy észrevett, de keresztülnézett rajtam hidegen és közömbösen, mint egy idegen. Máskor oly érzelemteli arca most olyan volt, mint amikor a lámpásban lecsavarják a kanócot, és kialszik benne a fény. Amikor ezt elmeséltem néki, könnyekig meghatódva az ölébe vont, és homlokát az enyémhez szorítva mondta:
- Kislányom, az én vonatomról maga már sohasem fog lemaradni." Vissza

Fülszöveg

Úgy gondolom, minden ember számára megnyugtató érzés, amikor ebben az iszonyatosan bonyolódó világban is nyilvánvaló bizonyosságát leli annak a lelkében dédelgetett hitének, esetleg meggyőződésének, hogy az igazi tehetség nem veszhet el. Olykor a külvilág elől menekülve, vagy saját személyiségéből adódóan időben s térben egyaránt az elszigetelődés beláthatatlan mélységeire kényszerül, de onnan is úgy kerül elő, hogy korallkincseket hoz magával. Így érzem ezt G. Ferenczy Hanna esetében is, amikor folytatásokban megjelent önéletrajzi regényével találkoztam a Pesti Hírlap hasábjain.
A helyi újságokból, kiállításokról már korábban ismert festői munkássága és romantikus versei után sokoldalú tehetsége most újabb formában jelentkezik: megdöbbentő realitásérzékkel írja le kiszolgáltatott gyermekéveit, annak minden külső és belső lélekölő, nyomorító hatalmát. Olyan szüntelen feszültséget hordozó, a könyörtelen valóságérzetet állandóan a felszínen tartó lélektani regénnyel ajándékozott meg bennünket az írónő, amelyben hiteles rajzot ad egy közelmúlt kor társadalmának viszontagságairól közéletben, családban és egyetemes emberi kapcsolatokban egyaránt. A regényt olvasva írott és íratlan törvényeket lábbal tipró élethelyzetek halmazában sodródunk kegyetlen lélekarénákon át... Vissza