Előszó
Takácsné Csente Juliánna író, már nem szorul bemutatásra, hisz három kötetével (Visszatekintés 1996, Pásztortűz 1997. és a Fehérbot árnyékában 1999) letette névjegyét a szépirodalom asztalára. A megtisztelő feladatnak eleget téve, engedje meg a kedves olvasó, hogy felvillantsam Takácsné életútjának legfontosabb állomásait.
Az Alföld szülötte, szűkebben a szeretett Kornádi volt szegényes bölcsője nehéz gyermekkori világának. Az a hely, melyet két novellás kötetében, verseiben oly szeretettel, hűséggel jelenít meg írásaiban.
Látássérültként hordta, hordja keresztjét azon a rögös úton, mely Tatabányára hozta 1953-ban. A falu, a puszta küldte, a már majd ötven éve választott szűkebb hazájába.
Néprajzi értékű novellái és e kötet, bányászsorsokat bemutató írásai olyan mezei virágok az irodalom abroszán, melyek belopják magukat a szívekbe, otthonokba.
Tatabányán harminc évig nővérként dolgozott az egészségügyben a „hőskorban" tette sokszor emberpróbáló kötelességét.
Munkája, hivatása volt, mint ahogy önmegvalósító hivatásként ír. Vers- és prózamondóként tolmácsolja a magyar írók líráját, prózáját.
Gondjával, bajával, betegségével egyedül élő, de azt nagy akaraterővel vállaló olyan író, aki úgy novelláival, mint verseivel, kinyit minden jóra, szépre fogékony szívet és ott írásaival fészket rak.
Nem tette most sem másként, hisz sorrendben megjelent negyedik kötetével nyit ablakot az itt élő dolgos emberekhez.
A zárt falusi vegetáció emelte ki, küldte a városi emberek közé, s ő itt is a város ütőerén tartotta tollát.
Takácsné lírai hangvételű, kiforrott novellista. Ugyanolyan anyagból dolgozik: fájdalomból, örömből, hitből és csalódásból, amelyek részese a bányász, a munkásember.
Az emberi lelkekbe belelátó szerző, otthonosan mozog a hétköznapi emberek között.
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal