Elfogult írások és képek borról, trombitáról, Soroksárról

Előszó

Minden ideköt Soroksárra. Szüleim múltja, testvéreim, családom jelene és remélem jövője is. Egyedül megszületnem nem sikerült itt. Ugyanis dúlt a háború és szüleim megérezték, hogy egy leendő trombitásnak nem jó omen, ha a világháború aktuális főutcáján, ágyúdörgések közben látja meg a napvilágot (1944. augusztus). Ezért - átmeneti időre - leköltöztek, leköltöztünk egy Bács-Kiskun megyei csöndes kis zsákfaluba Homokmégyre, Treszka néni házába. A házat ölelő dinnyeföldek éppen akkortájt hordták ki jókora gyümölcseiket, mint ahogy anyám is ezt tette és mint kiderült, az ő gyümölcse sem lett éppen apróka. Ezt a bábaasszony mérleg híján is jólesően állapította meg. Pár héttel később a dinnyék kezdtek „meglőrincesedni" ezért feletették a mindig éhes és semmire sem kényes disznókkal.
Én sokkal jobban jártam, mert csak „meggyörgyösödtem" a helybéli pap segítségével. Így azután már semmi akadálya nem volt annak, hogy meggyarapodott családunk hazaköltözzön a megtépázott, de már élhető családi otthonunkba.
Azóta itt vagyok és jól vagyok Soroksáron. S, hogy jól vagyok, abban nagy szerepe van annak, hogy elköltöztem, illetőleg elköltöztünk, immár saját családommal. Ez részben kényszerűségből történt, mert a főutcái házunk előtt - közlekedés címén - szinte háborús állapotok uralkodtak el ismét.
Létrejött egy „Maginot-vonal"-ként működő, a lakosságot kelet-nyugati részre osztó, áthatolhatatlan, zajos forgalomzuhatag, mely idegőrlő és lélekölő - mindmáig. Még nem említettem, hogy Soroksárról Soroksárra költöztünk. Százötven méterre nyugatra - a túloldalra. Oda, ahová már kamasz koromban, szigeti focira menet a hídról visszanézve megálmodtam majdani otthonom helyszínét.
Az álom-helyre egy valóságos ház került, melyet feleségem tervezett olyanra, amilyet még álmodni se mertem. Vissza