Életszilánkok

Előszó

Részlet:
"Amiről a fénykép mesél
Elcsendesedett a ház. A rokonok elmentek, egyedül maradtam. Édesanyánkat kísértük ki utolsó útjára. Lassan sötétedik, és én nem tudok magammal mit kezdeni, csak ülök, és nézek magam elé. Ürességet érzek. Az eszemmel tudom, hogy tennem kéne valamit, de a testem nem mozdul. Aztán valahogy mégis erőt veszek magamon, a szekrényhez lépek, és előveszem a régi fényképeket. Eszembe jutnak anya ezerszer elmesélt édes-savanyú meséi. Meséi?
Lehet, hogy anya szemüvegén keresztül látom, de azt hiszem, úgy, ahogy neki fájt. Az ezer meg ezer történetnek - amin mi gyakran sírdogáltunk - mindig az volt a vége: de legalább én szerencsés voltam, mert túléltem, családom lett, és ilyen szép, aranyos gyerekeim, mint ti. Nézem a képeket, és szinte hallom anya hozzáfűzött történeteit.
Látjátok, ez Papa (így hívta az édesapját). Ez az egy kép maradt róla, mert a zárdában elvettek és elégettek minden levelet és fényképet, hogy a növendékeket ne lehessen beazonosítani. Ő pedig a nővérem. Aznap láttam utoljára, amikor a Magyarországra induló vonathoz kikísért. Ugye, milyen szép volt? Neki nem lehetett családja, nem lehetett gyermeke.
Egy gyermek sokszor nem tudja, mi történik körülötte. Azt hiszi, amiben él, az a természetes - szokta mondogatni anya. Csak felnőtt fejjel vagy öregen áll össze a kép. Akkor elgondolkodik az ember: lehetett volna másképp? Hát igen. Ha Auschwitzba visznek, még ágyam sem lett volna, vagy talán éhen halok, ha viszont anyám nem zsidónak születik, akkor békében éltem volna le az életemet. Igaz - tette mindig hozzá -, akkor ti nem lennétek, amit nagyon sajnálnék." Vissza