Életművésznők

Fülszöveg

Zsenya olyan nő, aki első látásra bizalmat ébreszt az emberekben. És nőtársai szinte gondolkodás nélkül elmesélik neki az életük történetét, a szerelmeiket, a családi drámákat, a szerencsés fordulatokat. A nyaralás közben megismert Irene azt mondja el, hogyan vesztette el négy gyerekét. A szomszéd kislány egy ufóról mesél, a távoli rokon kamaszlány arról, hogy szenvedélyes szerelmi viszonyt folytat a nagybátyjával. A Svájcban dolgozó orosz prostituált a nehéz gyerekkorát mondja el, és hogy egy érett férfi, egy bankár, végre elveszi feleségül.
Zsenya felnőtt életének különböző szakaszaiban találkozik ezekkel a történetekkel. Hol éppen elvált az első férjétől, hol egy új szerelem tűnik fel a láthatáron, hol újra összeköltözik a második férjével. És mindig megrendül, amikor kiderül, hogy a lányok-asszonyok meséi - mesék. Hazugságok, ábrándok, vágyálmok. De ezeket is meg kell értenie, ha a saját életében rendet akar teremteni, ha meg akarja tanulni az élet hétköznapi művészetét. Persze, ha van ilyen egyáltalán...
Ljudmila Ulickaja könyve hat történetből áll, mondhatni: hat este, hat nem is olyan könnyű darab, amelyeket lebilincselő elbeszélésmód, nagy-nagy életismeret és finom, szomorkás irónia jellemez. Ahogy a nagy orosz íróktól megszoktuk.

"Szerjozsa vezetett el engem az Úrhoz. Halála után fél évvel megkeresztelkedtem. A családom - apám már nem élt -, anyám, a nagynénéim, a nővéreim szóba sem álltak velem ezután. De aztán minden elrendeződött. És jobban kezdtem érezni magam. Vagyis hogy rossznak rossz volt, de Szerjozsa a mi Urunkon keresztül velem maradt, és a jelenlétét nagyon érzem. És tudom, hogy amint nekünk, keresztényeknek ígérik, nem ebben az életben, hanem egy másikban Szerjozsa majd angyal képében várni fog... Csak tudod, azzal nem tudtam megbirkózni, hogy állandóan sírtam. Főzöm az ebédet, vagy ülök az ablakban, emberekkel beszélgetek, vagy csak úgy ülök a trolibuszon, és észre se veszem, már folynak is a könnyeim. Az emberek persze észreveszik. Gondolkodtam, gondolkodtam, aztán festeni kezdtem a szememet. A festék csíp, így ha folyni kezdenek a könnyeim, azonnal észbe kapok. Tizenkét év telt már el, de a könnyeim azóta is folynak... Úgy hozzászoktam a kifestéshez, hogy reggel, amikor felkelek, ez az első dolgom..." Vissza