Előszó
1849. július 3-án, kedden reggel két törzsorvos hajolt Komárom városában, a Szaáky-házban egy sebesült katona fölé. A gránátrepesz csúf munkát végzett: jó tizenkét-tizenöt centiméter hosszan ferdén átszakítottak a koponyatető csontját, és az orvosok a hatalmas sebbe betekintve láthatták, hogyan emelkedik és süllyed az áldozat agyveleje az érverés és lélegzés kettős ütemének engedelmeskedve. Az agyburokra néhány éles csontszilánk tapadt, a seb ellátása előtt ezeket kellett eltávolítani. A fájdalmas művelet során a sebesült elvesztette eszméletét, pedig kemény katonának ismerték. Dr. Mihálik Viktor és dr. Orzovenszky Károly a hadjárat során nem először látott csúnya sebet, most mégis eszükbe kellett jusson (bármennyire lekötötték is figyelmüket a csontszilánkok), hogy nem akárki a sebesült, és hogy abban a lomhán lüktető agyvelőben a szabadságharc katonai történetének sorsdöntő tapasztalatai lakoznak, tervei szunnyadnak. A sebesült mellett ott hevert véres bélésű, fehér strucctollas Kossuth-kalapja, csíkos selyembélésén ezzel a felirattal: Schoober, Pester. Mellette egy fehér pöttyös kék selyemkendő, amellyel a sebet a július 2-i csata estéjén hevenyészve bekötötték. A két orvos bízott a beteg szívósságában, aszketikusan edzett fiatal testének ellenálló erejében. Azt mondták tehát az áldozat öccsének, egy honvéd századosnak, hogy a seb súlyos, életveszélyes ugyan, de nem okvetlenül halált okozó. A szenvedő hősnek, ahogy újra meg újra magához tért ájulásából, az járhatott az eszében, hogy előző délben, mikor a kirobbanó csata hírére abbahagyta a minisztériumhoz címzett, de személy szerint Kossuth Lajosnak, a magyar álladalom kormányzó elnökének szóló levelét, ezekkel a szavakkal búcsúzott vezérkari főnökétől, Bayer József ezredestől és a levelet körmölő Rochlitz Kálmán vezérkari századostól: "Majd este folytatjuk. Bár talán nem is lesz szükség rá. Adieu, Bayer!"
Igen, míg a miniszter urak Pesten tanácskoztak, és a vezérkari tisztek a sereg- és csapattesteket bábuként tologatták a térképen, ez a harmincegy esztendős fiatalember percenként kockára tette az életét önnön dicsőségéért, katonai hírnevéért - és mindenekelőtt a haza javáért. És ma, csaknem száznegyven évvel a csata után, mikor kései barátként vagy ellenségként az olvasó kezébe veszi ennek a férfinak a visszaemlékezéseit, ugyanaz az élménye lehet - riasztó, hátborzongató és mégis felemelő -, mint a két orvosnak: egy ember agyába lát bele, közvetlen közelről szemlélheti kimondott és titkos gondolatait, tetteit, terveit és szándékait, és arra is következtethet, hogy mi zajlott ennek az embernek, a szabadságharc fővezérének, Görgey Artúr vezérőrnagynak a szívében. Mert, bár nem a nagy szavak és látványos pózok embere volt, bár módszeresen dolgozó agyának működését alapos természettudományos képzettsége határozta meg, azért volt szíve is, és ez a szív - addigi hadvezéri pályája mutatta - bármikor hajlandó volt ugyanúgy a vérét ontani a hazáért,k mint a hadsereg, a "mártír hadsereg" bármelyik közkatonája. Ne hőköljünk vissza hát a feladattól, ne hallgassunk belénk sulykolt, sokszor talán csak puszta vakhiten alapuló előítéletekre, hanem hajoljunk a sűrűn teleírt oldalak fölé, ismerjük meg, milyen volt valójában ez a "fiatal kárpáti sas", akit 1848-1849 radikális sajtója a szabadságharc egész ideje során függetlenségi küzdelmünk természetes fővezérének tartott és követelt, és akire utóbb az emigráció mégis az árulás vádját sütötte. Vegyük fontolóra, mi van a mérleg két serpenyőjében, ismerkedjünk meg a tényekkel, és csak utána ítélkezzünk.
Egy előszó keretében aligha kísérhetjük lépésről lépésre nyomon Görgey több mint kilencvennyolc esztendőre nyúló teljes életpályáját vagy a csaknem másfél évszázados Görgey-vita minden fordulatát, alakulását. Ezekkel a kérdésekkel csak annyiban foglalkozhatunk, amennyire Görgey Artúr 1848-1849. évi szereplésének megítéléséhez elengedhetetlenül szükségesek. Fájó szívvel le kell mondanunk az Életem és működésem megírásának és kiadásának részletes ismertetéséről is. Azt az időben igen rövid, de történelmi fontosságában annál jelentősebb időszakot, alig egy és egynegyed esztendőt kell tehát megvizsgálnunk, amelyben sokadmagával Görgey Artúr is üstökösként lobbant fel az égre, hogy utána soha többé ne térhessen vissza hazájának társadalmi és politikai életébe, hogy soha többé ne állíthassa tagadhatatlanul rendkívüli tehetségét az ország szolgálatába. A szabadságharc időszakát kell tehát áttekintenünk, azt a pályát megrajzolnunk, amelyet ebben a dicsőséges küzdelemben a magyar hadsereg vitathatatlanul legkiemelkedőbb képességű katona bejárt.
Vissza