Élet a régi Magyarországon

Előszó

Mit gyűjt egy könyvtár? Erre a kérdésre nyilván mindenki azonnal rávágja a magától értődő választ: könyveket. Aztán sietve hozzáteszi: ja, meg újságokat, folyóiratokat. Jó. És még mit? Hát... térképeket... kéziratokat... némelyik kottákat is... Hányan tudnák vajon Magyarország felnőtt lakói közül nagyjából elsorolni, milyen gyűjteményei vannak a legnagyobb magyar könyvtárnak, a Széchényinek? Hogy a fentiek mellett még hányfajta kincset rejtenek a budavári palota hét emeletének raktárai? Soroljuk? Mikrofilmeket, fényképeket, hangzó zeneműveket, történeti interjúkról készült videó-felvételeket, színháztörténeti relikviákat - és azokat a kis és aprónyomtatvány gyűjtőnéven katalogizált mindenféle „vicik-vacak" papírokat, amelyeknek a saját korukban sosincs valami nagy becsülete. (Kisnyomtatványnak a könyvtári szaknyelv a 16 oldalnál kisebb terjedelmű füzetkéket nevezi, az apró nyomtatvány pedig - méretétől függetlenül - egyetlen lap.) A papír hihetetlenül sokféle alakban kíséri hétköznapjainkat, kezdve a létezésünket bizonyító első kartonnal, melyet az orvos állít ki várandós anyánknak születésünk előtt jó fél esztendővel, s végezve a gyászjelentésünkkel. Tartsunk csak egy futó seregszemlét családi kacatjaink fölött! Pár lapos kis képeskönyvek, órarendek, naptárak, irkák és bizonyítványok, papírszalvéták, reklám-képecskék, szentképek. Illatszeres vagy italos üvegek, rajtuk a címke. Oklevelek, számlák, prospektusok, árjegyzékek, meghívók, képeslapok, villamos-, vonat-, hajó- és repülőjegyek, bérletek, belépők, színházjegyek, emlékül elcsórt étlapok, megmentett söralátétek... És nézzünk ki az ablakon: ott az utca, kisebb-nagyobb plakátjaival, falragaszaival, az aluljárókban osztogatott röplapokkal - mindmegannyi üzenet, amely a mának, sőt látszólag csak a mának szól. Tegyük hozzá: elektronikus világunkban ezeknek a nyomtatványtípusoknak egy része lassan-lassan ki is megy a divatból. Nemigen használatos már az ex libris; a csekk-könyvet (lassan a bankjegyeket is) felváltja a bankkártya; személyi igazolványjogosítvány, útlevél helyett is műanyag lapocskák sorakoznak a tárcánkban; egyre ritkább a céges boríték és levélpapír, hiszen a postát „Emil" viszi, és így tovább. (Milyen fura érzés kézbe venni a fiók mélyéről egy nem is oly régi útlevelet, benne - mondjuk - az osztrák és a nyugatnémet vízummal!) Kacat? Csak a mának szóló üzenet az, amit oly könnyű kézzel hajítunk a szemétbe vagy - jobb esetben - a papírgyűjtő konténerbe? Menjünk csak ki az ócskapiacra, vagy vegyük kézbe egy papírrégiségeket kínáló árverés katalógusát. Ezek a „kacatok" többnyire megtalálják a maguk gyűjtőit, akik tetemes summát hajlandók áldozni például egy gyönyörű grafikával ékesített régi részvényért vagy letépett fülű lóverseny-tikettért. A gyűjtő - szögezzük le rögvest - nem bolond. Pontosan tudja, mit csinál, és hálásnak is kell lennünk neki, főként, ha kincsei végül a lehető legjobb helyen, valamelyik közgyűjteményben: múzeumban vagy könyvtárban landolnak. E papír-vackok ugyanis nem csak az ő számára képviselnek nagy értéket. Egyrészt azért, mert némelyik nagyon ritka, hiszen eleink többnyire ugyanolyan hanyag mozdulattal dobták ki őket, mint ahogyan mi is tesszük. Másfelől, elvontabb értelemben azért, mert ha egymás mellé tesszük őket, egy kor, egy kultúra hétköznapjairól és ünnepeiről mesélnek, éspedig sokszor pontosabban, nagyobb láttató erővel, mint a klasszikus történeti források: a levéltári iratok, dokumentumok szerződések és levelek. Ezért gyűjti őket a könyvtár is, ezért bogarásznak elszánt kutatók a katalógus s ezért születhetnek végül olyan könyvek, mint amit az olvasó éppen a kezében tart. Az Országos Széchényi Könyvtár Kisnyomtatványtára mintegy két és félmillió (!) különféle dokumentumot őriz. Nagyrészt ezekből állt össze az a tabló, amelyet a kiadó egy sorozat tagjaként kínál az olvasónak. Vissza