Az elvesztett gyerek története

Előszó

1976 októberétől egészen 1979-ig, amikor visszaköltöztem Nápolyba, kerültem a szoros kapcsolatot Lilával. Nem volt könnyű. Majdhogynem erőnek erejével igyekezett beavatkozni az életembe; én nem vettem tudomást róla, vagy elviseltem, vagy szenvedtem az igyekezetétől. Bár úgy viselkedett, mintha csak a segítségemre akarna lenni életem egy nehéz szakaszában, nem felejtettem el neki, hogy milyen megvetéssel bánt velem.
Visszatekintve, úgy gondolom, hogy egykettőre lecsillapodtam volna, ha csak sérteget; idióta vagy, ordította a telefonba, amikor Ninóról beszéltem neki, pedig korábban soha, soha nem beszélt velem így. Valójában nem is a sértés bántott, hanem hogy Dedére és Elsára hivatkozott. Gondold el, milyen rosszat teszel a lányaiddal, figyelmeztetett, és akkor nem is vettem szívemre a dolgot. Hanem ahogy múlt az idő, egyre jobban nyomasztottak a szavai, folyton az eszemben jártak. Lila soha a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta Dede és Elsa iránt, valószínűleg a nevükre sem emlékezett. Ha nagy néha idéztem a telefonba, hogy milyen aranyosat mondott valamelyikük, végig se hallgatott, azonnal másra terelte a szót. És amikor legelőször találkozott velük Marcello Solaránál, éppen csak egy szórakozott pillantást vetett rájuk, és mondott valami általánosságot, de nem méltatta figyelemre a ruhájukat, a frizurájukat, és még kevésbé, hogy a korukhoz képest milyen szépen, választékosan beszélnek. Pedig én szültem őket, Vissza