Elekes Emma

Előszó

Az erdélyi magyar színjátszás közelmúltjának legendáriumában kerek, önálló fejezet a nagybányai indulás után szatmárivá lett társulat története. Van ebben a történetben valami örökkön ifjonti báj, a színjátszás korábbi századait idéző kalandos, hódító lendület. Mert a színház mindig fiatal, függetlenül a rivalda fényében mozgók életkorától - ez egyszer azonban a szatmárnémeti csakugyan ifjak színháza volt. Kolozsvári vendégjátékaiknak köszönhetően szinte gyermekkoromtól része volt ez a társulat életemnek. Emlékszem előadásokra, de főképpen emlékszem a színházi esték hangulatára. A kimunkált és temperamentumos játék nemcsak a szemet gyönyörködtette, hanem az elmét is megmozgatta. A korszak kemény realitásából következett, hogy mifelénk Thália otthona akkoriban - ha komolyan vette magát - nem lehetett más, mint művész-színház. A Hatalom voltaképpen közéleti küldetéssel bízta meg, csakhogy azt, mivel tele volt hamissággal, legfeljebb felemásan lehetett teljesíteni. Létformája így lett a nagy szakmai hozzáértéssel szolgált művészet, amely a hagyományra épít, de érti az idők szavát is, a klasszikusok műveiben keresi a Szép és az Igaz üzenetét, de repertoárjába kortárs szerzőkkel állandóan friss, izgalmasan új színeket is kever, s ily módon századok párbeszédének élményét kínálja nézőinek. Emellett arra is volt ereje, hogy megfeleljen a legnehezebb feladatnak, mármint annak, hogy drámaíróink új műveinek színrevitelével igazolja: a színház örök hivatása megszólítani a jelent.
Vissza