Előszó
A lányok? A lányok nem mindig angyalok. És persze a férfiemberek sem. Ha a lányoknak könnyű a vérük vagy nehéz a sorsuk, ha túlzottan merészek vagy nem akarnak a megszabott határok között élni, ha kalandra vadásznak vagy a kényszerűség hajtja őket, pénzért adják a rövid szerelmet. És a férfi a 19. század végén, a 20. század elején magától értetődően - szigorúan a polgári otthon falain kívül - pénzért veszi meg a gyors és feledhető szerelmet. De tőle senki nem kérdezi, miért teszi. Vannak olyan történeti korszakok, amelyek igyekeznek úgy tenni, mintha nem ismernék az ilyesfajta illetlen dolgokat. Pedig a kiegyezés, a millennium, az első világháború és a Trianon utáni idők Magyarországa már mindent tudott a bordélyok, a hatósági engedéllyel rendelkező, bárcás kéjhölgyek, a fülledt erotikát ígérő lokálvilág szilajságáról, az emberkereskedelemből élő alvilág szereplőiről, a nyomorban és nemi betegségben szenvedő nagyvárosokról. Kigondolta és kiépítette a szexipar helyszíneit, felkutatta és megtalálta szereplőit, és rafináltan kiszolgálta a prostitúció vevőit és eladóit. Kétértelműségekkel teli erotikus újságokat, drágán előfizethető pajzán tartalmú, sőt ízléstelen pornókiadványokat kínált, és a testéből élő nőt - némi romantikus gesztussal - irodalmi, művészeti alkotásokba emelte. „Szeretni! Szeretni s szeretve lenni! Újra e szavak hangzottak fülembe. Nem tudom, csipkés párnáim bodrozata ingerelte-e fel idegeimet, vagy csakugyan a 22 éves fiatal nő vére, forrongása unszolta eszemet, de eszem, bármikép korlátoztam is gondolataimat, mindig azzal végezte működését, hogy szeress!" - sóhajtotta egyik önéletrajzi ihletésű elbeszélésében Pilisi Schumajer Róza, a 19. század utolsó harmadának kurtizánja, „bábból kikelő pillangója", akinek kegyeiért írók, politikusok és rendőrkapitányok, talán még koronás fők is versengtek. A nagy szegénységből korának művelt luxushetérájává emelkedő Pilisi Rózát, megvásárolt Magyar utcai házát, előkelő szalonját, illett vagy nem illett, legalább hallomásból mégis ismerte a békeidők Budapestjének polgára. Regényes(ített) kokott-életének intimitásait naplószerű elbeszéléseiben teregette ki, és a kor leghíresebb írói, Krúdy Gyula és gyűlölt ellensége, Pékár Gyula fogalmazta regényekbe és novellákba. Valljuk meg, ha a 19. századvég bordélyvilágáról esik szó, inkább megszépített kép rajzolódik elénk. Talán a békeidők visszfénye vetül rá. Hunyady vagy Márai Sándor, esetleg Szép Ernő, Molnár Ferenc vagy Heltai Jenő sorai villannak az eszünkbe. De csak ritkán Kassák Lajos vagy Ady Endre szavai. Fizetségért kínált kéj, elkapkodva vagy éppen mestermód kielégített, áruba bocsátott test és vágy - mióta világ a világ - mindig volt és mindig lesz, tudjuk. De a modernizációs és az urbanizációs fejlődés eredményeképpen az 1860-as évektől a prostitúciós ipar már jóval nagyobb létszámú szereplőt foglalkoztatott, valamint sokkal szervezettebben (gyakorlatilag a város társadalmi rétegzettségét másolva) épült ki a városok szexuális hálózata, és az 1867-es rendszerváltással kezdődő intézményesülési folyamat a fizetett szerelem piacára is gyorsan behatolt. A kiegyezés kori szexpiac alapos ismeretében az édes-bús vélekedések általánosításától persze óvnék bárkit is, de kétségtelen, hogy a hirtelen világvárossá növekvő székesfőváros és a nagyobb vidéki települések női húspiacának működése és működtetése mégis szinte családias hangulatban folyt. Ez egyfelől azt jelentette, hogy a prostitúció egyes formái gyakorlatilag beépültek a polgári szokásrendbe, s a prostituáltakkal való találkozás tulajdonképpen a polgári élet kimondott vagy ki nem mondott, de megtűrt eseménye volt.
Vissza