A túlsó partról/A Madárház

Fülszöveg

Különös hangulatú kisregényeket olvashatunk Eigel Istvántól. A kiváló festőművész az irodalom világában is otthonosan mozog. Hősei beteljesületlen vágyaik áldozatai, kisiklott életük terheinek hordozói, magányuk bugyraiban vergődve közelítenek egymáshoz és énjük lecsupaszított lényegéhez; bogozzák sorsuk mélyebb értelmét, újra és újra végigszenvedve azt. De hiába, az elkövetett hibák, bűnök nem jóvátehetők, a katarzis a szembenézés aktusában adatik meg számukra, abban, hogy félretolva a látszatélet kibővült, válllaják önmagukat, sorsukat, ha úgy tetszik, vállalják a vezeklést, a fájdalmas igazság bevallását az öncsalás helyett.
Azt mondhatnánk, sajátos dokumentumregények ezek, melyek a való életből táplálkoznak. Ezt húzza alá a választott írásmód, írástechnika is. Vallomások, belső monológok uralkodnak a szövegben, az élőbeszéd stilizálatlan, néha meg éppen nagyon is közhelyes fordulataival. De a látszat csal, ha a való életből merít is a történet, ha a figurák, sorsok hitelessége nem kérdéses is, fikciós mű ez, az írói személyiség formálja, szerkeszti a műveket. Az író azonosul figuráival és rajtuk keresztül önmagát is kifejezi, saját belső, titkos énjéből is megsejtet valamit. Végtelenül érzékeny és vívódó, magas erkölcsiségű intellektus rajzolódik elénk, akinek "szabatos szava van" életről, halálról, becsületről, szerelemről, magyarságról, sorsról és emberről... Vissza