Éhezés Istenre

Előszó

A modern pünkösdi mozgalom hetven évvel ezelőtt kezdődött egy anglikán egyházközségben, Sunderlandban. Az anglikán lelkész és felesége, majd a gyülekezet több tagja drámai és szinte forradalmi módon tapasztalta meg a Szentlelket, aki megadta nekik a nyelvek, a prófétálás és a csodás gyógyítások adományát. Ezzel egyidőben a pünkösdi mozgalomnak ugyanilyen "feltörései" voltak Nagy-Britannia más részein Skandináviában és az Egyesült Államokban is.
A pünkösdi mozgalom a kereszténység alig látható, alig érzékelhető vetületét képviselte az egyház létének korai évtizedei óta. Szent Pál első Korintusi levele, különösen annak 12-14 fejezetei, olyan jelenségekkel foglalkozik, amelyek egészen az utóbbi időkig a legtöbb Biblia-magyarázó csupán a régi korok csodás jelenségeinek tartott. A Korintusi egyház tagjai nyilvánvalóan olyan módokon imádkoztak és dicsőítették Istent, amelyek a későbbi korok keresztényei számára ismeretlenek voltak: prófétáltak, nyelveken imádkoztak és értelmezték a nyelvimákat. Nemcsak ezek a jelenségek, de a korintusi istentiszteletek szertartásai is a gyülekezet tagjainak kétségtelenül spontán megnyilvánulásaival prófétálásaival és az ihletett értelmezésekkel, nagyon távol álltak még a "legszabadabb" "szabad" egyházak keresztény istentiszteletének stílusától is az egyház későbbi történelme során.
Hogy az egyház életének ezek a pünkösdi elemei mikor, miért és hogyan haltak ki, vita tárgyát képezi. Sok egyháztörténés azzal érvel, hogy az egyház, mint szervezet, rendezett testület megalapításával, valamint az egyházi élet normáinak szabályozásaként a szentírási kánon elismerésével nem volt már szükség ezekre az új megtapasztalásokra, a helyi prófétákra vagy az ihletett kijelentésekre.
Mások azt bizonygatják, hogy a pünkösdi elemek sosem haltak ki, csak egyszerűen rejtetté váltak. Lényegében az egyház egész történelme során lehet találni utalásokat olyan ájtatossági formákra vagy lelki jelenségekre, amelyek erősen hasonlítanak a modern (és az apostoli) pünkösdi gyakorlathoz. A középkor néhány szerzetesi központjában, néhány misztikus imaéletében, egyes emberek - mint például John Wesley - naplójában fel lehet fedezni karizmatikus elemeket. Ezek azonban ritkán eléggé pontosak ahhoz, hogy biztosan állíthassuk: ugyanarról a jelenségről van szó. Mindenesetre alig kétséges, hogy az egyház egészében - és nem csupán a reformáció óta - a kereszténység két formája, egyrészt az intézményes és szentségi, másrészt a pietista és tapasztalati, mindig is együtt élt. Ezek hagyományosan gyanakodva figyelték egymást, az elsőt száraznak, külsőségesnek a másodikat érzelmesnek és felszínesnek karikírozták. Így hát nem meglepő, hogy a tradicionális egyházak első reakciója a pünkösdi mozgalom hirtelen megjelenésére a századfordulón az elutasítás volt. Az új mozgalom követői sok esetben vonakodva, néha megkönyebbülten hagyták el addigi felekezeteiket és megalakították saját egyházaikat, rendszerint nonkonformista alapokon. Így jött létre az "Assemblies of God" (Isten gyülekezetei) és az "Elim Pentecostal Church" (Elim Pünkösdi Egyház). A pünkösdistáknak ez a két fő csoportja képviseli nagyjából az egyházi struktúra kongregacionalista és presbiteriánus formáját. Ötven éven keresztül saját külön útjukat járták, és a kereszténység főbb egyházai (többnyire) gőgösen kegyvesztetteknek tekintették őket. Latin-Amerikában, Afrikában és a karib térség egyes területein, kisebb részben Európában és Észak-Amerikában virágoztak. A protestánsok az ökumenikus álmaikkal semmibe vették őket, a római katolikusok viszont akik még mindig féltékenyen őrizték masszív struktúrájukat a humanizmus a kommunizmus és a szekularizáció kihívásaival szemben, az ellenségnél alig rosszabbnak tekintették őket. Vissza