Éhe a szónak

Előszó

Megértem a bibliai Lótnét. Visszanézni jó, mert az ember kíváncsi, meg feledékeny is. Ráadásul messzebbről nézve minden más. Visszatekintve közel hatvan esztendő fényképeire, ha sóbálvánnyá nem válunk is, azért kicsit meglepő ez a szöveghűség: hogy mennyire ragaszkodtunk a betűhöz. Olvastunk úton-útfélen, ülve, állva, fekve, írott szóra éhesen. Mintha nem is mi volnánk.
Persze vannak különbségek. Például, hogy régen kézbe adták a könyvet, most pedig kézbe vesszük. A különbség egyben az egyén szabadságfoka meg felelőssége. Azelőtt mások döntötték el, mit vehetünk a kezünkbe, most nekünk kell döntenünk. Igaz, döntésünket korlátozza, sőt néha meg is akadályozza, hogy közbelépett a pénz. Nem csoda, hogy mióta a filléres könyvkiadást fölváltotta a forintos, a kínálat bőséges ugyan, de a vásárlókedv megcsappant.
Az ösztönzés is megváltozott. Ma különböző kedvezményekkel buzdítanak bennünket könyvvásárlásra. Azelőtt pedig a lelkünkre beszéltek. Neves közéleti emberek bevonásával 1969-ben meghirdették az Olvasó népért mozgalmat. Felhívásukban ezt írták:
Hívó szóval fordulunk az irodalom munkásaihoz, írókhoz, könyvtárosokhoz, nevelőkhöz, népművelőkhöz, az értő olvasókhoz és mindazokhoz, akik szívükön viselik a magyar nép műveltségét. Mindnyájunk összefogására, egyöntetű cselekvésre van szükség.
Régebben sokszor és magabiztosan hangoztattuk: olvasó nép lettünk. Sok minden igazolta is ezt. Könyvkiadásunk a szemünk előtt nőtt hatalmassá; klasszikus íróink művei az elmúlt húsz esztendőben milliós példányszámon felül jelentek meg, könyvtárhálózatunk immár az egész országot átfogja, a falvaktól az üzemekig, és a könyvtári olvasók megsokasodtak. Mindez kulturális forradalmunk természetes következménye. Vissza