Előszó
Az emlékirat az irodalom egyik legnépszerűbb műfaja. Szeretünk tudni mások bizalmas ügyeiről, és arról, hogy birkóztak meg nehézségeikkel, amelyek mindannyiunk közös problémái, hogyan viselték sorsukat, a modern élet egyre bonyolultabb, egyre szövevényesebb terheit. Nagy vigasz felfedezni sikerül vagy kudarcuk okait, felismerni saját problémáinkat a mások életében, s felfedezni benne az örök embereit.
Ugyanakkor minden emberben van valami, a maga nemében teljesen egyedülálló, személyes, ami csak vele történhet meg, mással nem. S az emlékiratnak felszínre kell hoznia ezt a különlegességet. Mert az egyedi ábrázolásával jutunk el az általánoshoz. Ha feltárjuk a valóban egyéni vonásokat, túllépünk a megszokotton. Mindenkinek, még a legjelentékenyebb embernek az élete is feljegyzésre érdemes, ha becsületesen történik, anélkül, hogy az illető érdekesebbnek, jobbnak vagy rosszabbnak tüntetné fel magát, mint amilyen. S amikor már életünk nagy része mögöttünk van, el kell jutnunk odáig, hogy mintegy távolról szemléljük önmagunkat, tárgyilagosan - hiúságtól, előítéletektől, önigazolástól mentesen. Ez a legnehezebb: hiszen a szeretet vagy gyűlölet hatása még akkor sem múlik el, ha maga az érzés már régen a múlté. Bármennyire törekszünk is a tárgyilagosságra, az elfogulatlanságra, igyekezetünket nem koronázza siker, hiszen aki kortárs volt, szemtanú, annak megvannak a maga érzelmi kötöttségei. Azt állítani, hogy teljesen tárgyilagosak vagyunk, önáltatás. Az írás szükségképpen megmutatja az igazságot. Csak az együgyűeket lehet félrevezetni, az okos olvasó könnyedén megkülönbözteti a hamisat az igazitól. Kétféle hazugság veszélye fenyeget: egyrészt a szándékos hazugságé, másrészt meg azé, amely az író tudat alatti önbecsapásának következménye. Sokan, akik a múltat távlatból nézik, akik átélték a történelmi események következményeit, gyakran szeretnék elhitetni magukkal, hogy mindig is a ma általánosan elfogadott nézeteket vallották a dolgokról, és mindig elítélték azokat a nézeteket, amelyek kudarcot hoztak. Az önéletrajzíró legyen óvatos: azt írja meg, hogyan reagált az eseményekre akkor, amikor azok megtörténtek, nem pedig azt, hogyan reagál akkor, amikor önéletrajzát írja. A körülmények, a tapasztalatok megváltoztatják az embert, s ugyancsak a körülmények, a tapasztalatok hatására változik gondolatvilága, meggyőződése is. Mert könnyű ma felmérni 1789. július 14-ének a jelentőségét: de akkor a Bastille elfoglalása csekély fontosságú közjátéknak látszott. A sikertelen forradalmak vezetői: árulók, a sikereseké: hősök. Mi voltunk hősök is, árulók is, majd ismét hősök; magasztaltak és szerettek bennünket, aztán meg rágalmaztak, szidalmaztak, gyűlöltek.
A tudattalan hazudás elkerülésének legjobb módszere: naplók, magánlevelek, korabeli feljegyzések igénybevétele - persze ha az ember elég szerencsés, hogy ilyesmi a birtokában legyen. Amikor elolvasom egy-egy régi levelemet, néha bizony megdöbbent, hogy a levelet én írtam, de kétségbevonhatatlan ténnyel állok szemben, letagadni nem tudom. Örülök tehát, hogy emigrációnkban, viszontagságaink közepette is megőriztük legtöbb levelünket és az én naplójegyzeteimet, amelyekből újjá tudtam teremteni a rég múlt napok légkörét. Persze a megőrzés nem csekély kockázattal járt, hiszen a Horthy-rendszer ügynökei mindent elkövettek, hogy megszerezzék iratainkat. Egy ízben értek is el némi sikert, s egy naplóm meghamisított részleteit közzé is tették napilapjainkban. S gyári munkásnők összekuporgatott fillérjei tették lehetővé, hogy rágalmazási perbe fogják a hamisítót.
A legfőbb kötelessége annak, aki önmagáról ír: az őszinteség. Ez nem jelenti azt, hogy a nyilvánosság elé tárjak minden jelentéktelen eseményt, de annál inkább azt, ami valóban fontos: azt a munkát, azt a szeretetet, fájdalmat, örömet és azt az egyetértést, amelyben férjem oldalán részem volt.
Vissza