Egyes szám első személyben

Fülszöveg

Két év múlva ötvenéves leszek, és ez hihetetlen dolog. Nemcsak úgy, ahogy az volt mindenkinek, mióta a világ a világ: hogy ilyen hamar elmúlt, pedig milyen messze volt még az imént; milyen öreg bácsinak számított az ötvenéves ember, és lám... Legördült a függöny gyötrődésekre, harcokra, bonyodalmakra, akárhogy vesszük, hamarosan kezdődik az utolsó felvonás, abból pedig most már ki kell derülnie valaminek, ami az egésznek értelmet ád, ha ád. Nemcsak így hihetetlen. Hihetetlen azért, mert ez az ötven év nehéz játszma volt. Régen tudtam: "tízezer véletlen" szükséges hozzá, hogy megérjem; és nem nagyon bíztam a tízezer véletlenben.
Ha mégis arra gondoltam olykor: hátha... úgy képzeltem: nincs szükségem többé semmi másra, csak az írógépemre és papirosra, nemhogy keresném, elzárom magamtól az új élményeket; megírom az ötven évet. Semmi mást, csak azt.
Azt szokás mondani: éltem, ahogy éltem, ha újraélném, megint csak ezt az utat járnám, lépésről lépésre ugyanúgy. Büszke rezignációval szokták ezt mondani, elvien hangzik, igazolásnak. Én nem így élném, ha újra élném, bizony nem. És hála istennek, hogy meg sem próbálhatom, mert félek, ugyanígy kellene élnem mégis, bármennyire szeretném másképp. Hiszen, ha meggondolom, egész életemben mindig másképp szerettem volna élni, mint ahogyan éltem. Nem tudtam. Nem volt rá mód, úgy kellett élnem - kellett! -, ahogy éltem. Nem keresek tehát igazolást benne, legföljebb csak mentséget. És ha megírnám valaha, azt írnám meg éppen: hogyan valósul meg választásainkban a szükségszerűség, szabad akaratunkban a törvény, egész könnyed vagy tragikus játékunkban a sors. Hogyan is dől el a sorsunk abban, akik vagyunk, és hogyan is vagyunk azok, akik vagyunk, a sorsunk által.
Félek, nem írom meg. Még mindig keresem az új élményeket, még mindig jobban érdekel az, ami van, meg ami lesz, annál, ami volt. Ha csak idejében segítségemre nem jön a több mint harminc éve déldelgetett betegség, nem bújhatok el az írógépemmel. Megint csak az van: nem élhetek úgy, ahogy szeretnék, csak úgy, ahogyan kell.
Közben azért mégiscsak előfordult olykor, hogy valamilyen napi alkalom arra késztetett: vessek egy pillantást a múltba. Összeválogattam itt néhányat az ilyenfajta írásaimból, megjelentekből meg azokból, amik fiókomban feküdtek; néhány írást, ami rólam szól, egyes szám első személyben. Az egyes szám első személyes formát használtam máskor is, óvatosan kerülve persze, hogy valóban rólam essék szó. Akár A négylábú kutya írójához, akár Az ártatlanság kora Ilonájához, akiknek nevében az "én"-t használtam - csak igen közvetve, áttételesen van személyes közöm. A romantikát unom, az énkultuszt szégyelleném is; a magam arcát csak a tükörből láthatom: a más ember, a világ tartja elém a tükröt. A máshoz és a világhoz fűző rokon- és ellenérzésekben, közvetve úgyis vallok magamról épp elég sokat, ha tetszik, ha nem. Ebben a kötetben mégis csupa olyan történet van, amit én éltem át, ahol én szerepelek, személyesen. De talán megbocsátják, ha elolvassák: látni fogják, nem rólam szólnak, sőt, furcsa módon talán még kevésbé szólnak éppen rólam, mint azok az írásaim, amelyekben elbújok az olvasó elől.
Mesterházi Lajos Vissza