Egy végjáték kezdete

Előszó

Több mint huszonöt éve vagyok szenvedélyes naplóíró, de ha választ kellene adnom arra, hogy miért csinálom mindezt, akkor, azt hiszem, csak vállrándítással tudnék felelni. Annál is inkább, mert nem hiszek sem a naplók, sem a naplóírók objektivitásában, következésképpen a saját magaméban sem. Bizonyos mértékig ugyanis kénytelen vagyok
igazat adni Milán Kunderának, aki szerint úgy halunk meg, hogy nem tudjuk, valójában mit is éltünk meg, hiszen a mindenkori jelen konkrétumai szerinte valójában megfejthetetlenek, átláthatatlanok, átvilágíthatatlanok. Ámde nem teljesen! Még ha a lejegyzett faktum csupán halvány árnyképe is a megélt pillanatnak. Ennyiből a napló egyszerre lehet szerzője számára a felejtés és a felidézés műfaja is. Ezt sohasem éreztem annyira bizonyosnak, mint most, két és fél évvel Jugoszlávia bombázása után, miközben újraolvastam az akkor papírra rótt sorokat, melyek jelentős részének tartalmi üzenetét jórészt már ki is töröltem az emlékezetemből.
A Pro Minoritate Alapítványnak köszönhetően az Olvasó elé tárhatok egy válogatást mindabból, ami 1999 tavaszán és kora nyarán foglalkoztatott, bántott, elkeserített és fölháborított, vagy abszurditásánál fogva egyszerűen csak amúgy is mindig készenlétben álló ironikus kedvemet ingerelte.
Hogy miért csak válogatást és nem az autográf napló teljes változatát veheti kézbe az érdeklődő, arra a választ, azt hiszem, könnyű lesz kitalálni. Elég, ha csupán annyit jegyzek meg itt, hogy azok a nagy horderejű változások, amelyek a NATO-bombázások következményeiként 2002 októberében elkezdődtek, még korántsem váltak visszafordíthatatlanokká, jelenleg is - ellentmondásosan ugyan, de - tartanak, azonban még messze vannak végkifejletünktől. Közvetkezésképpen még nem minden feljegyzés közzétételére érett meg a pillanat. S nem csak Szerbiában...
Temerin, 2002. november 15.
Csorba Béla Vissza