Egy vallomás

Előszó

1856 június végét járta, amikor elkísértem egy öreg rokonomat megszokott nyári tartózkodóhelyére, Reichenhaíl gyógyfürdő-városba, ebbe a sziklák közé ékelt forró fészekbe, ahol az ember csak azon csodálkozhatik, hogy a helybeliek nem hagyják egyedül ott lakni a fürdő vendégeit. Ennek ellenére - déltájban érkeztünk, - amikor a szállóbeli ebéd után megtudtam, hogy jó nagynéném először is szunyókálni készül és azután hozzálát tetejes kofferei kicsomagolásához és az új kvártélyban való berendezkedéshez, az unalom 'kihajtott a szabadba, ámbár a napsütés úgy hullt alá, mint az izzó parázs. Követtem a legegyszerűbb utat és néhány ezer lépést jártam a helységet átszelő országúton, a Lueg-szoroson keresztül, mely itt átvezet Tirolba. De a nappal és a helység ma egyaránt túlságosan forró volt, a szűk sziklafalak között még az árnyék is elviselhetetlen; sarkonfordultam és visszamentem az úton. A szoros kijáratánál kavargó vízfolyás szelte az utat; sokáig álltam a hídon, mely átvezet rajta, és mintegy lehűtésül néztem le az alattam tovahömpölygő vízbe. Azután elszántam magamat és megint kimentem a könyörtelen napsütésbe; az országút fehér pora csillogott és vakított, úgyhogy belefájdult tőle a szemem. Amikor újra a helységben voltam, jobbkéz felől egy széles sövényfalban megpillantottam egy félig nyitott rácsos ajtót, mögötte tágas térséget, tele padokkal és kerti székekkel. Vissza