Egy szerzetes naplótöredéke

Előszó

Nem regényt, való történetet kap az olvasó kezébe. Keserű könnyekkel, fájó szívvel megirt történetet. Lelkiismeretlen nevelési rendszerünk légvárak terveivel rakja tele képzeletünket és ifjúi lelkesedésünket rútul felhasználva elhiteti velünk, hogy azok a légvárak fel is építhetők. Mi naiv hittel meg is kezdjük a sysiphusi munkát, megpróbálunk a tervrajz utasításait követve építeni, a talaj azonban egyre kisiklik alólunk s a kövek nem tartanak össze, bár könnyeink záporával, szivünk vérével igyekszünk őket összeforrasztani. Újra meg újra hozzá fogunk a nagy munkához és minden kísérlet reményünknek, vágyainknak s ami még szomorúbb, bizalmunknak, életkedvünknek, energiánknak gránitoszlopait csorbítja, tördeli, pusztítja el. Meghasonlunk önmagunkkal, becsapásunknak kétségbeejtő tudatára ébredünk, torzók, csúnyán megcsonkított szobrok leszünk. Hányan maradnak ilyen roncsnak, hányan pusztulnak el és csak mily kevésnek jut a szerencse, hogy sikerrel restauráló művészre akad.
Átmentem ezen az iskolán. Alig látszottam ki a porból, már is az égre mutatott anyám, tanítóm és tanárom: a kakastejes kenyérkét, puha ágyat, jó meleg ruhát, ott fenn a csillagok közt trónoló jó Isten ajándékozza nekem s hálaképen nem kér egyebet tőlem, csak azt, hogy ész, bírálat nélkül higyjek benne és szeressem. Ne vegyem észre, még kevésbbé tegyem szóvá szépséghiányait. Belém nevelték, hogy nagy kitüntetés, nagy megtiszteltetés a jó Isten szolgájának lenni, milliók mennyei üdvösségét szolgálni és magamat egészben neki feláldozni. Hittem és cselekedtem. Szerzetbe léptem; láttam és kegyetlenül kijózanodtam. Évekig küzdöttem önmagammal, nem tudtam, nem akartam hinni szemeimnek és füleimnek. Vissza