Egy rab megszökött

Előszó

Részlet:
"Ecce homo
Gavrília, a kis nyizge kecskepásztor, lelkendezve nyitott be abba a kunyhóba, amely az erdős szakadékok közt barnán és fehéren úgy lippent meg, mint egy vándorúton levő fáradt sirály. A Traján kunyhója volt az, az orrvadászé. Néhány száz lépésnyire onnan látszott egy pár viskó; ott kezdődött a nyomorúságos hegyi falu; mindössze vagy harminc-negyven házikó, jó messzire egyik a másiktól; az oláh ott verte le kunyhója cölöpjeit, ahol éppen legalkalmasabbnak gondolta a helyet a fészekrakásra.
- Traján! ... Traján! ... vedd elő hamar a puskádat - mondta Gavrília, a sietéstől elfulladva -, a Keselyű-hegyen, fent a Kék-csúcsnál, sok vadkecskét láttam.
Traján egy szalmavackon hevert és pipázott. Erre a szóra felpattant a földről és megrázta magát, mint egy havasi medve, amely épp a patakon gázolt át. A szalmaszálak zizegve röpködtek le a ködmönéről, meg a nadrágjáról. Hatalmas, óriás termetű móc volt: majd kétakkora, mint Gavrília. Szép, de nagyon kemény. Az arca majdnem mogorva. A homloka közepén egy függélyes mély ránc. Haja, bajusza koromfekete. Sohasem nevetett.
Lekapta a puskát a falról s megveregette a kis pásztor vállát.
- Vezess, Gavrília, vezess.
Amint a viskóból kiléptek, mindjárt befordultak az erdőbe. Szótlanul mentek egymás mellett; Gavlívia úgy szökellt az avaron, mint egy mókus; a Traján nehéz lépései alatt ellenben ropogott-recsegett minden.
Jó félórát mentek fel a hegynek. A lomberdő sötétjében mintha kihalt volna minden elevenség; mindössze egy sutaőzet vertek fel, amely nagy szorongással inalt tova előlük, alig két- vagy háromhetes kis borjával. - Nem kerestek ösvényt; jól tudták az utat mind a ketten toronyiránt is. Ha kitértek s kerültek valahol, az csak a hasadékok miatt volt, amiket nem lehetett volna átugrani." Vissza