Egy nyár története

Előszó

Részlet a könyvből:
A vonat megállt. Marika leugrott a második osztályú kocsiból és érdeklődve nézett körül.
Szép vidéken volt: gyönyörű kis völgyben, amelyet fenyveserdőkkel borított hegyek környékeztek. A vonat idáig kis patak mellett robogott: ez a patakocska éppen az állomási épület mellett kanyarodott el füzes partjai között. Az állomásfőnök kertjében olyan nagyok és olyan élénk szinüek voltak a virágok, amilyenek csak a magyar hegyvidéken szoktak lenni. Junius vége felé járt az idő: a rózsák meg a liliomok most álltak teljes nyílásban. A frissen öntözött növények illatos, hüs lehelletet vegyitettek a még mindig meleg alkonyatba.
Nagyon szép volt minden, Marika azonban nem sokáig nézelődött el a vidéken. Szorongó szívvel álldogált a sínek kavicsos széle mellett és a tekintete lassan aggodalmassá vált.
Nem értette: miért nem várja senki? Hiszen olyan kedvesen hívták és ő meg is sürgönyözte a pontos időt, amelyben meg fog érkezni. Most mégis egyedül állt az állomáson, nagy lódenkörgallérjában, lapossarku füzőscipőjében és piros bőr-utisapkájában, amely hasonlóvá tette az erdőben eltévedt Rózsapiroskához. Csak éppen a farkas hiányzott a képből.
Már jött is. Ha nem is éppen farkas, hanem az állomásfőnökék német juhászkutyája, amely külsőre annyira hasonló erdőn-élő testvéréhez, hogy általában farkaskutyának szokták nevezni. A mi kis Piroskánk - éppen, mint a mesében - barátságosan megszólította:
- Lux! Gyere ide, Lux! Vissza