Egy marék hó

Előszó

Részlet:
Esteledett. Az országút fehér szalagja fölött feketén hajladoztak a gesztenyefák. A kertek mélyéből petúniák friss illatát kapta fel a szél. Délután még langyos, tikkadt súllyal nehezedett az útra az álmos nyár, de a hirtelen kerekedett légáramlás egy messzi esőzés üde lehelletét söpörte végig a poros úton.
- Valahol vihar volt! - szólt föl a tornácra Mátyás, aki a gumicsövet készítette az esti öntözéshez. - Biztosan ide is elér az eső...
- Csak ne takarékoskodj a vízzel! - szólt le türelmetlenül Zaplatowski Szaniszló a sötétedő tornácról. - Nem látod, hogy mennyire áhítozik a kert a nedvesség után?... S hátha még sem lesz eső?
- Jó, jó, hiszen nem azért mondtam... - morogta Mátyás és megeresztette a vízcsapot. Ujját a cső elébe tartotta, hogy a víz szitálva, mint a permetező eső érje a tikkadt pázsitot.
Kinn az úton kolompoló tehenek ügettek hazafelé. Tihany felől valóban sötét felhő terpeszkedett a víz fölé és nőtt mindig nagyobbra, feketébbre. Mátyás látta, hogy kikerülhetetlen a zivatar, kell, hogy őket is elkapja, de azért rendületlenül záporozta a vizet a kiszáradt földre, ha Szaniszló úr egyszer így kívánja. Gyerekkora óta szolgálta a Zaplatowskiakat és megtanulta, hogy ellenkezésnek nincs itt helye. Hogy belül mit gondol róluk, ahhoz senkinek semmi köze, gondolkozni a szolgának is szabadon lehet, de szóval kritikát gyakorolni? Attól mentse meg az Isten! Vissza