Előszó
Különös emlékem fűződik ehhez a könyvhöz.
Hárman ültünk a Gellért kávéház asztalánál: Simon V. László, Radványi Géza és én.
Radványi öreg volt, beteg. Akkor láttam utoljára.
- Eltörött a szemüvegem
- panaszkodott.
- Tessék fölpróbálni az enyémet - mondtam. Föltette az orrára, kinézett az ablakon, belepillantott az újságba.
- Ez pont jó - mondta. Odaadtam neki. Boldogan ment el - én pedig hunyorogva botorkáltam hazáig.
És még valamire emlékszem.
Amikor Laci kiszaladt, már nem tudom miért, Radványi utána nézett - most már az én szemüvegemen át, - és mosolyogva mondta.
- Szívesen beszélgetek vele. Én is így éreztem.
Szívesen beszélgettem vele, bár mindig úgy láttam, mintha két lény lakna benne: egy mindent és mindenkit legyőzni akaró zuglói csibész, és egy mélyen érző, őszinte ember.
Én a veszteseket szerettem.
A törötteket.
Ahogy Füst Milán mondta: "Magamban is csak a töröttet szeretem". Ami értékes a világban, azt mind a vesztesektől kapta: a szép zenét, a verseket, a vallást; ami a magyar történelemben érték, azt mind a vesztesektől kapta.
Azoktól, akiket üldöztek, megöltek, semmibe vettek: értékeket csak a "töröttek" adtak. A "menők", a "győztesek" soha.
Laciról több mint egy évtizeden át szinte semmit sem tudtam.
Csak annyit, hogy folytatta azt a vad robogást, amivel valaha a korongot üldözte s a palánkhoz nyomta ellenfeleit.
Mindent megpróbált, és bármihez fogott, sikerült neki, csak egy nem: megszülni azt, aki a lelke mélyén élt, a valódi embert.
Most találkoztam vele, sok év után megint.
Kórházban, bajban, összetörve.
Arcán sok csata emléke. De először láttam szemében könnyeket, riadalmat. Szorongást. Nem is titkolta.
Azt mondta: bajban vagyok.
S én láttam: most megy át a katarzison.
Ha szerencséje van, most megszelídül, s rájön arra, hogy az erőtlenség a legnagyobb erő.
Vissza