Egy magyar diák élete Mátyás király korában

Előszó

Jajgatva, panaszosan zúgott, bömbölt végig a szélvész a bérctetők és völgy százados fái között, felverve a szakadékok alvó visszhangját, mire ez is ezerszeres sikongással szólott bele a nádként ide-oda hajladozó fenyvek komor zúgásába.
Közbe-közbe tompa morajjal dördült meg a távoli mennydörgés ropogása, s haragos szikrázással lobbantak fel a kékes villámsugarak az ég alján, megvilágítva a hegytetőt koszorúzó vár omladozó romjait, melynek beomlott kapuboltján - mint valami óriási tárogatón keresztül - oly panaszosan zúgott-búgott a szél, mintha siratná, hogy az egykor büszke vár ma már csak vércsék és baglyok lakóhelye...
A zivatar nyugat felől sebesen közeledett szélvészszárnyain, hol mélyen aláereszkedő fekete felhőtömegek torlódtak gomolyogva egymásra, azután sebes suhogással rohantak végig az égbolton, ijesztő, rézveres fényt villogtatva sötét méhükben.
Egyszerre nyomasztó, félelmes csend állt be; egy falevél sem mozdult, egy fűszál sem ingott. Mintha az egész természet magába szívta volna a vihart, villámot és mennydörgést, hogy azután ujúlt, rettentes kitörésben egyszerre zúdítsa a fellázadt elemeket a remegő földre.
E nyomasztó csendben - mely ijesztőbb volt az előbbi zúgás-búgásnál - kísértetiesen szállongott végig a tájon az egymásnak felelgető baglyok huhogása, rekedt hollókárogás és vércsevijjogás kíséretében; mert ezek a madarak a vihar kitörését érezve, nyugtalanul kóvályogtak a várromok körül, menedéket keresve a beomlott kapubolt és a roskadozó párkányzatok alatt...
Vissza