Egy kékharisnya följegyzéseiből

Fülszöveg

Esterházy Péternél a publicisztika éppoly természetes része az életműnek, ahogy mondjuk Kosztolányinál az volt.
E műfaj művelése nemcsak tehetség, hanem elhatározás kérdése is: hogyan felel egy író a kor kihívásaira (egyáltán: feleljen-e?), egy megváltozott társadalmi formáció részint újfajta, részint a régiből ismerős ellentmondásaira szavakkal válaszoljon-e vagy hallgatással. Siessünk leszögezni: önmagában egyik magatartás sem értékesebb a másiknál, ráadásul mindkettő mögött ott lehet a készülődés az írói műalkotásra.
A kötet a nagysikerű Elefántcsonttorony után ismét bizonyíték arra, hogy jó író nem akármilyen publicisztikára képes. Szinte visszaadja a műfaj időnként kétségbe vont becsületét. Esterházy egy-egy jegyzete mögött regényszinpszis van, krokija átváltozik novellává és visszaváltozik krokivá, glosszái egyik-másika klasszikus darab-gyanús.
S mivel a nyelvvel, nyelvünkkel nem konfliktusmentes, mindazonáltal szenvedélyes szerelmi viszonyban van, nem lepődünk meg azon, hogy mondatai egyfajta finom agresszióval bekerítik az olvasót. Egyszóval: stílusa van. Szellemes és etikus, ahogy megszoktuk tőle, ha úgy tetszik egyszerre homo aestheticus és homo moralis, s ahhoz képest, hogy muszájból, rendkívül könnyedén.
"Én azért nem vagyok rendes hírlapíró" - ismeri be lefegyverző nyíltsággal egy vele készült interjúban. A kötet messzemenően alátámasztja ezt az állítást - az olvasó szerencséréje. Vissza