Előszó
Részlet
A Fekete-tengeren
A hajó lassan távolodott a parttól. A parancsnoki hídon két orosz révkalauz állt. A kapitány a legfelső emeleten, messzelátóján át, búcsúzott az idegen országtól. A...
Tovább
Előszó
Részlet
A Fekete-tengeren
A hajó lassan távolodott a parttól. A parancsnoki hídon két orosz révkalauz állt. A kapitány a legfelső emeleten, messzelátóján át, búcsúzott az idegen országtól. A szőlőlugasok, kertek és fehér épületek lassanként eltűntek a távolban.
Keze lejjebb eresztette a messzelátót. A verőfényes szeptemberi napon a part, kecses hajtásaival, óriás asszonyhoz hasonlított, aki álmosan elnyújtja fehér tagjait...
A kapitány egészen leejtette a kezét... Furcsa érzés fogta el most, hogy búcsút intett az orosz partnak ... Valami különös, nyomasztó érzés ... Kicsit fájdalmas ...
Hátrapillantott a hajó tatján lengő csillagos lobogóra. Vállatvont és angolul mormogott pár szót.
Aztán egy pillanatra lehúnyta a szemét...
A tenger dühösen csapkodta az óriás hajó oldalait, egy vakmerő hullám felcsapott a legalsó födélzetre. A kapitány behúnyt szemmel állit és hallgatta a hullámmorajt - mintha ezer meg ezer torokból valami hatalmas, fenyegető ének tört volna fel. Felcsapott, meg újra lehanyatlott... És a tenger danáján túl mintha az anyja szavát hallotta volna, a rég nem hallott édes, mesélő hangot.
Abban a pillanatban előtte állt gyerekkori otthona, Kalifornia végtelen gyümölcsöskertjei között... A fák zöld árnyékot vetnek az anyja arcára... Látja fehér kezét, amint hamvas barackot szed a fáról és egy lapos, fonott kosárba rakja, ő tartja neki a kosarat...
Vissza