Egy fényképész visszaemlékezései

Előszó

1922-ben egy márciusi napon édesapámmal Székesfehérvár utcáit jártuk, a vakszerencsére bízva magunkat. Az volt a célunk, hogy valami szakmát találjunk számomra, aki akkor tizennégy éves voltam.
Annak, hogy miért nem tanultam tovább, hogy miért kellett szakmát tanulnom, egyszerű okai voltak. Édesapámat, mint Magyar Királyi Erdőhivatal tisztviselőjét ide-oda helyezték az akkori történelmi Nagy Magyarországban, ahogy a ranglétrán ment felfelé. Éltünk Aradon, Kolozsvárott, Nagybányán és végül a Bács megyei Apatinban ahol 1918-ban, az elveszett háború után a jugoszláv megszállás ért bennünket.
Hétéves koromban, 1915-ben kerültünk ebbe a gazdag sváb községbe. Éltük az állami tisztviselők megszokott életét, ami főleg abban merült ki, hogy mindenki többet akart mutatni, mint ami volt. Be kellett tartanunk a K.u.K. etikettet, vizitelgetni, s aztán ott voltak a nagy ivászatok, kártyacsaták, a társasági élet... Apatin tiszta sváb község volt, tízéves koromra folyékonyan beszéltem németül. A tanítás magyar nyelven folyt, de egymás között csak svábul beszéltek a gyerekek, sőt, a tanítók is német ajkúak voltak. Akkoriban nem tiltották a verést, a körmöst, a nádpálcát, ami igazán jó fegyelmező eszköz volt. Belénk nevelték a fegyelmet, a tisztességes viselkedést, és ha valamiért panaszkodtunk otthon, még ott is kaptunk egy-két pofont. Ez nem ártott. Kertes, négyszobás állami lakásban laktunk. Apám ekkor már vezető tisztviselő volt az Állami Erdőhivatalban.
A jugoszláv megszállás után pár hónapra apámat minden nyugdíj és kártalanítás nélkül elbocsátották az állásából. Elkezdődött a három évig tartó teljes lerongyolódás; lassan eladogattuk mindazt, amit az akkori idők szerint egy állami tisztviselőnek birtokolnia illett.
Még nagy keservesen elvégeztem három és fél év polgárit, de tovább már nem tanulhattam, mert családunkat kizsuppolták Jugoszláviából. Apám, anyám, két testvérem meg én fonott bőrönddel érkeztünk Szegedre, majd onnan Székesfehérvárra. Az utolsó két évben Apatinban a polgári iskolai tanítás már nem magyar nyelven folyt, hanem szerbül sé németül, sőt, a bizonyítványom is szerbül szólt, amit Székesfehérváron úgy fogadtak el, ha két osztályt újra járok.
Akkoriban a háborúvesztett Magyarország gazdasági mélyponton volt. Nekünk nem volt semmink, a ruháinkon kívül. Két évig bútorozott albérleti szobában laktunk, mostoha körülmények között. Apámat átvette ugyan a Magyar Állam és kinevezte a székesfehérvári pénzügyi igazgatóságon pénzügyi számtanácsosnak, de ez csak cifra rang volt a legnagyobb szegénységben. Így határoztuk el, szakmát tanulok, mert minél előbb pénzt kell keresnem. Ahogy az utcákat jártuk, elérkeztünk egy fényképész kirakatához, ahol nagyon szép fényképek voltak kitéve és egy kis cédula: "Jó házból való fiút tanulónak felveszek". Felmentünk a második emeleti műterembe, ahol egy harminc év körüli, igen megnyerő, elegáns külsejű férfiú fogadott minket, Tóth Károly fényképészmester. Hamar megegyeztünk, és már másnap beléptem a Tóth Károly és Tsa. céghez fényképész inasnak. Vissza