Egy családregény vége

Előszó

Részlet a könyvből:
"Orgonák és mogyoróbokrok között, egy bodza tövében. Nem messzire attól a fától, amelynek néha mozgott az egyik levele, pedig szél sem fújt. Hárman voltunk a család: papa, mama és a gyerek. Én voltam a papa, Éva volt a mama. A bokorban mindig este volt. "Mindig aludni! Miért kell mindig aludni?" A gyereket már lefektette a mama. "Papa, mesélj már valamit a gyereknek!" Ő a lábosokat csapkodta, mert mosogatott a konyhában. Én az íróasztalomnál úgy tettem, mintha tanulnék a Nyina Potapovából, de amikor ezt mondta, felálltam és átmentem a gyerekszobába. A gyerekszobát szénával béleltük, rendesen, puhára. Leültem az ágy szélére és az ölembe húztam a gyerek fejét. Ujjammal beletúrhattam vizes hajába, átöleltem. Mintha engem ölelne át az én anyám. Tenyeremet nyirkos homlokára simíthattam, s nem is tudtam, a tenyeremet érzem-e vagy a homlokát. A nyakán pedig látszott egy vastag ér. Ha ezt az eret elvágnám, kifolyna a vére. A konyhában mindig zörgette a lábosokat. "Siess azzal a mesével, papa, mert elkésünk az estélyről!" Ő mindig estélyre akart menni, de én nem siettem a mesével, mert jó volt így, a gyerek nedves fejével az ölemben. "Miről meséljek?" A gyerek kinyitotta a szemét. "Most megint a fáról akarok hallani." Úgy nézett, hogy nem is a mesére gondoltam, hanem arra, milyen jó lenne, ha tényleg a gyerekem lenne, s itt feküdne az ölemben. "Jó, akkor mesélek a fáról, csak hunyd be a szemed és hallgasd." Vissza