Egy asszony három élete I-II.

Előszó

Részlet a kötetből:

EGY LEVÉL

Édes jó Nagynéném!
Személyesen nem ismertelek, de gyerekkoromban gyakran törtem diót a sírköveden. Ez a kő még most is ott van a többi között, elődeim emelték őket Isten dicsőségére és az elhúnyt rokonok emlékére. A legtöbb sírkő ebben a családi parcellában drágább és élőkélőbb, mint a tied, de valami megmagyarázhatatlan okból mindig a te emlékkövedet szerettem a legjobban valamennyi között.
Most, hogy már tudom rólad mindazt, amit azóta megtudtam, szinte azt kell hinnem, hogy szellemed, bátorságod, egyéniséged néhány atomja ott rezgett még a levegőben örök nyugvóhelyed körül és mágneses erővel magához vonta azt a kislányt, aki akkor voltam. Még most is emlékszem rá, hogy a század elején egy nyári napon szeretetem és hódolatom jeléül egy négylevelű lóherét tettem a sírodra. Így köszöntöttem erős lelkedet, mély a mult században szembeszállt az egész világgal, hogy kivívja igazát; nem mindennapi eset volt ez és annyira felkavarta a közvéleményt, hogy még egy francia király trónja is megingott bele.
De hagyjuk az érzelmes bolondságokat. Valójában sokkal józanabb vagyok ahhoz, hogy komolyan higgyék ilyesmiben. Amikor diót törtem a sírköveden és négylevelű lóherét hoztam neked, már harminc éve halott voltál és tested elporladt, lelked elillant nyomtalanul. Nem beszélgettem véled, csak játékos kíváncsiság vezette ujjamat, amint kitapogattam azt a furcsavonalú liliomot, amit egy régi kőfaragó vésett símára csiszolt sírkövedre. Vissza

Fülszöveg

"- Megfordult már nálam sok fiatal nő - mondta. - Ismerem őket, megfigyeltem őket alaposan. Volt köztük csinos arcú és olyan is, akinek esze volt. Akadt, akinek megvolt mind a kettő, a vonzó külső és hozzá a sütnivaló is, de nem tudta, hogy mihez kezdjen vele. De magában van valami, ami sikerhez fogja segíteni...
Lehajolt, hogy felszedje esernyőjét a kocsi aljából. Henriette csak nézett rá és várta, hogy kimondja róla ítéletét.
- Hogy mi ez a valami? - folytatta az öregasszony. - Nem tudom. Valami belső erő, amely még akkor is meglesz, amikor arcáról elhervadnak a rózsák és az a szép szál alakja is meggörnyed már, tudja? Olyan, mint az élesztő - akárhová dugják, mindig kikel. Magát nem lehet lent tartani, felszáll, felemelkedik, még akkor is, ha nem akarja. Hát Isten vele! A viszontlátásra! És boldog új évet mindnyájuknak!"
"Henriette ... is figyelmes vendéglátó volt, hallgatni is tudott, de végül mégis ő foglalta el a színpad közepét. Mindenki hozzá intézte a szót, előtte akarta kiönteni a lelkét, tőle kért tanácsot. Csodálatos képessége volt arra, hogy az embereket megszólaltassa és vallomásra bírja. Akivel beszélt, úgy érezte, az ő ügyei szívből érdeklik Henriette-et. Hozzá fordultak valamennyien: Peter Cooper, a különc milliomos, akinek gyönyörű palotája volt a közelben, a Gramercy Parkban; William Cullen Bryant, a költő, filozófus és lapszerkesztő; Samuel Morse, a nagy művész és feltaláló; Beecher, a kiváló szónok és világhírű nővére; Fiske, a történetíró; Eastman Johnson, a festő; Youmans, a neves tudós; Edmund Clarens Stedman, Bayard Taylor, Bowles, Holland, Gilder és mások." Vissza