Tartalom
Vivian Maier (1926-2009), a kiemelkedő tehetségű fotós életét rekonstruálja ez a könyv, egy különös személyiségét, aki saját fotóinak zömét nem is látta. A francia-osztrák származású amerikai fényképész ugyanis nevelőnőként dogozott, és emellett hobbiból fotózott szenvedélyesen.
New York és Chicago utcáit járva az elesetteket, az amerikai álomból kirekesztetteket örökítette meg nagy érzékenységgel. Munkáit csak halála után fedezték fel, sokáig egy raktár mélye rejtette fotóklisékkel, filmtekercsekkel, negatívokkal teli dobozait.
A szerző rendkívüli empátiával vázolja föl egy magányba és anonimitásba menekülő nő portréját, éles fényt vetve nyugtalanító és rendhagyó sorsára, mert amilyen fényes hírnév övezi ma Vivian Maier nevét, olyan sötét homály fedte az életét.
GAËLLE JOSSE: EGY ASSZONY ELLENFÉNYBEN – VIVIAN MAIER ÉLETE (RÉSZLET)December egyik utolsó napján ezüstösen csillogó sirályok és kacsák szelik a levegőt rikoltozva a Michigan-tó felett. Egy igen idős asszony követi őket a tekintetével. (…) A tó, mint a tenger. Nem látni át a túloldalára. És ha mégis ez a tenger? Lehet, hogy hirtelen felbukkan néhány hajó az emlékezetében. De hogyan lehetne ezt biztosan tudni, hisz minden olyan bizonytalan.
A látvány, mint egy fénykép, melyet akár ő is készíthetett volna. Tökéletes kompozíció. A pad, a két végén egy-egy csupasz fával, a téli dermedtségben vigyázzállásba meredve. A háttér a tó távolba vesző vonala. Elöl ez az idős asszony a padon kopott kabátban, elnyűtt cipőben, a sok esőtől, az évszakok váltakozásától megviselt filckalapban. Mellette nyitott konzervdoboz. Mintha a jelenet egyenesen neki lenne szánva, fekete-fehérben.
Ezt a képet már nem ő fogja elkészíteni. Amúgy is rég nem fényképez már. Különben meg hol vannak, mi lett az ezernyi, tízezernyi negatívval, melyeket nap nap után, évtizedekig készített? Nem sokat látott belőlük. Mind ott pihennek valahol dobozokban, bőröndökben egy bútorraktár mélyén, melynek a bérét hosszú évek óta nem tudja fizetni már, és a címét is elfelejtette. Ki lett minden dobva, el lett adva? Nincs semmi jelentősége már. Mindez már a múlté. Egy régmúlt időé, melynek talán néhány emléktöredéke fel-felbukkan a kusza emlékezet sötét óceánjából, és felvillan egy-két pillanatra a világítótorony reflektorfényében. Merev, görcsös ujjai már nem nyomják meg többé a fényképezőgép exponálógombját, fáradt szeme már nem keresi a legjobb beállítást, megvilágítást, a témát, a részleteket, a tökéletes pillanatot, amit meg kell ragadni, mielőtt végképp elmúlik. (…)
Az asszony neve, akit szirénázva szállítanak, Vivian Maier, február elsején lesz nyolcvanhárom éves. Senki sem tudja itt, ki ő. Egy ismerős személy, egy a sok közül, aki mintha részét képezné ennek a helynek, mint egy dekorációs elem, aki egy szép napon eltűnik. Az ember észreveszi, egy pillanatra elgondolkozik, mi lehet vele, majd elfelejti. Egy magányos asszony, akinek néha kihagy egy kicsit a feje, aki néha még mulatságos is tud lenni, de rettentően makacs. Ha valaki, akkor John, Matthew és Lane Gensburg tudna róla mondani valamit, a három testvér, akit az idős asszony tizenhét éven át nevelt. ők fizetik most a lakbérét, ők találták neki ezt a lakást, miután néhány évvel ezelőtt borzasztó körülmények között, nagy szegénységben rátaláltak. Igen, egykori nevelőnőjük a szemétben keresgélt.
A kórházból kijövet szanatóriumban helyezik el, hogy gondtalanul gyógyulhasson. Az orvosok figyelmeztették őket, ebben a korban egy esés, egy fejsérülés nem tudni, mit okozhat. Mindent megteszünk majd, amit csak lehet. Négy hónapon keresztül Vivian ébrenlét és öntudatlanság között ingadozik, valami lefojtott, mintegy vattaszerű állapotban, amiben lassan kibogozódnak egy élet szálai, és ami előrevetíti a végső, örök nyugalmat. Majd eljön 2009. április 26. Már nem látja meg ezt a tavaszt, ezt a zöld burjánzást az ablak előtt. A fénykép elveszti élességét, elhomályosul, kivehetetlen. Vége.
Zaremba-Huzsvai Natália fordítása
Líra Könyvklub