Egy asszony a milliók közül

Fülszöveg

Ebben a trilógiában önéletrajzom egyesített köteteit - Egy asszony a milliók közül, Fényben, viharban, Nem volt hiába - nyújtom át az olvasónak, és be kell vallanom, hogy a sors nagy ajándékának tekintem, hogy ezt megtehetem. Mikor a harmadik kötet utolsó fejezetét is parírra vetettem, azt hittem: befejeztem életem regényét. Úgy véltem, hogy eleget tettem élőknek és holtaknak, amikor emlékezésem és képességem szerint leírtam azt a keveset, amit egyik ember a másikról, az életről, világról tudhat.
Majd ráeszméltem, hogy nincs még befejezve semmi, nem is lehet, míg élek, míg perceim tovább hullámzanak a végtelen időben. Írás közben sokszor meg kellett pihennem, mert nagyon elfáradtam, míg újra végigjártam az úttalan utakat, és egyre csodálatosabbnak éreztem, hogy élek.
Ma is szinte álomszerűnek tűnik, hogy volt erőm megküzdeni az apokaliptikus évek szörnyeivel, de bátor emberek, akik velem egy célért harcoltak, megvédték életemet.
Így történt, hogy megértem az új korszakot, s megláttam a vértengerből kiemelkedő új világot. E pillanatban is minden idegszálammal érzem, ami földön és égen történik, s együtt harcolok a békéért és igazságért harcolókkal. Erről vallok e könyvemben is.
Este, ha fölnézek a csillagos égre, arra gondolok, hogy mi emberek is az égnek egy csillagán élünk, egy bolygó égitest szülöttei vagyunk. Mióta pedig űrhajók száguldanak a föld körül, s az emberi szellem a tér magas köreit ostromolja, már azt is tudjuk, hogy föntről visszatekintve, tágabb hazánk, a Föld, tündöklő kék fátyolburokban lebeg az éjsötét térben, mint az ég egyik legszebb csillaga... Holnapra talán már, mint a Béke csillaga.
"Szeretnék élni, énekelni még,
érted, bimbozó, új testvériség,
s rólag, te sárból, fényből ötvözött
újhodó föld a csillagok között!" Vissza