Előszó
Még sincs vége a sok régi históriának?
Nincs, és talán nem is lesz; mert élhetnék én kétszáz esztendeig, mégis találnék elég anyagot. És mert találok, s azt hiszem, hogy a múltnak emlékezetéből...
Tovább
Előszó
Még sincs vége a sok régi históriának?
Nincs, és talán nem is lesz; mert élhetnék én kétszáz esztendeig, mégis találnék elég anyagot. És mert találok, s azt hiszem, hogy a múltnak emlékezetéből egy ízecskének is halálos vétek volna elveszni: folytatom a munkát.
Érzem, hogy a magyar irodalom terhes felelősséget hordoz magán; a kritika és közönség igen gyakran még terhesebbé teszi a helyzetet. Egyik az örökszépnek elengedhetlen törvényeit kérdi, és méltán, czélul csak azt ösmeri el; de mihelyest az önkény ezen túl vág, kérlelhetlenségének szigorával áll elő. Aztán következik a másik, a közönség, ez is hatalmat gyakorol, - nem csak az életet, a hű nemzeti jellegeket, de a multat is követeli. Azonkívül kéri azt, mi őt bizonyossá teszi, hogy életrevalóságunknak mély gyökerei vannak a múltban, sőt erőteljes ágai, melyek alatt egy-egy perczet megnyugodván, erősbülve mehet útját messzebbre folytatni.
igasztalást, biztatást, lelkesülést kérnek tőlünk; míg ezt nem adunk elegendőt, - irgalomból vesznek meg egy könyvet, és önkénytelenül is kérdik: «Voltaképen miért is kell nekünk elolvasnunk: Zsuzsiba mikép szeretett belé Pista? előre is tudjuk, hogy házasság lesz a vége! - Bizonyos tekintetben újra kell kezdenünk mindent, - még közönségünket is újra kell visszaédesgetnünk; mert őszintén mondom, nagyot hazudott az, ki el merte mondani, hogy olvasóközönségünk nagyobb, mint volt hajdan!
Vissza