Egry József kiállítás

Előszó

Egry József hallgatag, magának való ember volt. Órákig tudott szótlankodni a sakktábla fölé hajolva, vagy a horgászpadon üldögélve. Ha emberi, művészi dolgokról mégis elbeszélgetett barátaival, mondatai sűrű krákogás, orrszívás közben szakadtak fel valahonnan a lefojtott mélységből. Ilyenkor világosodott meg, hogy morózus nyersesége melegen érző, sebzékeny szívet véd, hogy darabos mondataiban roppant szakmai tudás, mély erkölcsiség keres kifejezést. Külsejére nem sokat adott, de mindig a rend, a tisztaság légköre vette körül. Társaságban inkább szemlélődött, vagy unatkozott. Csak igazán jó barátok közt csillant meg szemében az a hamiskás vidámság, amely ilyenkor - mint halk szél a hullámbarázdálta víztükrön - arcának ezernyi ráncán is átsuhant. Volt aki mogorvának, büszkének nézte. Élt is benne valami a kivételes szellemek rátartiságából. "Az igazi alkotó, mindegy, hogy milyen származású, proli vagy herceg, a rangja isteni" - jegyezte fel egyszer; s ő, joggal, igazi alkotónak tudta magát. De ismerte e rang felelősségét is. "A magasrendű művészet magasrendű embert követel meg" - folytatta az előbbi gondolatot; s roppant válságokkal, áldozatvállalással teljes élete a bizonyíték, hogy meg is küzdött e rangért.
Sok önarcképet festett; nem tetszelgésből. Ezek a képek egy önmagát is kegyetlen élességgel figyelő, megmérő és az ábrázolással kifejező lélek növekedésének dokumentumai. Micsoda út vezet a derűs, erőteljes, csinos fiatalember szűkszavú, de életteljes realizmussal festett önarcképeitől a vágy és tapasztalat, a betegség és szívós életerő, az elhagyatottság és az alkotó fölény feszültségeiben megérett férfi arckép-látomásáig! "Állva is meg tudok halni" - mordult - már holtbetegen feleségére, ha az óvni, lefektetni, ápolni akarta. Talán apjától vagy távoli ükeitől örökölte ezt a zord paraszti darabosságot, a halállal nyugodtan szembenéző keménységet. Nem félt a testi elmúlástól: lelke erejét és művei maradandóságát szegezte szembe a halállal. Utolsó önarcképein a nyugodt méltóság, a lélek fölénye nyűgöz le. Szembenéznek, de messzire tekintenek. Az alkotót idézik elénk, aki ismeri a halál és a születés örök titkait. Vissza