Egérke/Amit Annie tudott

Előszó

Részlet az "Egérke" c. műből:

Puha, fénytelen kelméjü szürke gyapjuruhájában, csöndes, óvatos mozdulataival, nesztelen lépésével az volt igazán, aminek a családban már kis kora óta hívták: Egérke. Egész megjelenésének halvány, elmosódott voltába nem vitt bele élénkebb szint sem a haja, az a lenfonálszinü hamvas, csaknem ezüstös szőkeség; sem az arca, az a finom, de talán egy kicsit nagyon is keskeny arc, a maga porcellánfehér színével. De a szeme az nem volt egérke, nem, pedig gyöngyfekete is volt, ragyogó is, hanem az egérke szemének izgó-mozgó nyugtalansága helyett valami nagy-nagy méla komolyság volt benne. Ragyogni pedig nem a vidámságtól, hanem a könnyektől ragyogott, amint a leányka, elfordulva a félig megtöltött kis utiládától, kinézett az ablakon, ki, ki messze a háztetők, kémények hullámzó vonalára, már amint a negyedik emeleti lakás ablakából látni lehetett. És Egérke még azt a keveset is csak igen homályosan látta. Mert a könnyek egyre sűrűbben tódultak a szemébe. Ezen a ködfátyolon keresztül még a juniusi alkonyat rőt arany fényében sem látta olyan csillogónak azt a két újdonatúj tízkoronás aranyat, amilyennek pedig bízvást láthatta volna, mert hiszen Mártha meg Lenke álló tiz percig dörzsölték, fényesítették, mielőtt átadták volna Egérkének, hogy annál vonzóbban csillogjon. Mártha az írógépe szarvasbőr takarójával fényesítette, Lenke meg azzal az újdonatúj posztóhengerrel, amivel a majolikagyárban a mintalapokon kellett a szénport keresztül dörzsölni.
Hónap elsejét, a fizetés napját még nem igen várták ilyen nehezen, mint a mait, sem Mártha, sem Lenke. Vissza