Ég áldjon, kedvesem

Előszó

Poeta nascitur. Költőnek születni kell - tartja a régi mondás. Sem kitartás, sem szorgalom, sem szakmai felkészültség nem tehet költővé senkit. A költői tehetség kegyelmi adomány - Istené-e, sorsé-e, mindegy, így is, úgy is - csoda és csodás hatalom.
Műfordítónak ebben az értelemben nem kell és nem is lehet születni. A poéta natus - a született költő - mellett nincs fenntartva hely „született műfordítóknak", és régen rossz, ha egy műfordító ilyen helyre pályázik, vagyis vetélkedni kezd a költővel. A műfordítás tisztes irodalmi szakma, amit lehet művelni ihletetten és ihlet nélkül is. Született költők éppúgy lehetnek nagy műfordítók, mint a versfordítás technikáját elsajátító, több-kevesebb formaérzékkel megáldott irodalmárok.
Vannak azonban rendkívüli esetek, amikor a műfordítások nem valamely eredeti költői életmű csatolt részei és nem is pusztán szakmailag korrekt másolatok az eredetiről, hanem par excellence eredeti költői alkotások, a műfordító legsajátabb művei, mert jó vagy rossz sorsa úgy akarta, hogy veleszületett költői tehetségét - nyelvi képzelőerejét és alakító kedvét, formaérzékét és egyéni látásmódját - teljes egészében ennek vagy annak a költőnek, költői korszaknak vagy irányzatnak adja, s egy másik nyelv „túlvilágának" médiuma, hangja legyen anyanyelve „e világán", felvegye mintegy nyelvünkbe, s ezáltal sajátunkká tegye az idegen nyelv költői géniuszát.
Ilyen rendkívüli esetnek gondolom Galgóczy Árpád, e született költő sorsszerű - a személyes életrajz végzetes fordulatából adódó - találkozását a klasszikus orosz költészettel, az orosz nyelv géniuszával. A hazájából egész fiatalon elhurcolt Galgóczy ugyanis egy szovjet lágerben találkozott először az orosz költészettel annak a nagy műnek - Lermontov Démon című poémájának - képében, amelynek nyelvi ereje egy életre megigézte őt. Ez a poéma nyitotta meg előtte a klasszikus orosz költészet - tizenkilencedik századi lényével oly egybehangzó - világát.
„Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni..." Az ismert sorok Galgóczy esetében is a költői, s nem pusztán a szakmai-műfordítói sors értelmezési keretéül szolgálnak, még ha a költő ama pokoli helyről visszatérve más költészet és más költők dudáján fújja is saját dalait. Galgóczy egész személyes élete és költői-műfordítói pályafutása a sorsszerűség pecsétjét viseli magán. Mintha csakugyan így kellett volna ennek lennie, mintha személy szerint neki és a pokolban kellett volna a klasszikus orosz költészet csúcsteljesítményeivel találkoznia ahhoz, hogy Puskin, Lermontov, Tyutcsev - annyi szép költői változat és derekas szakmai másolat után - végre és végleg saját költőinkké - a magyar költészet "húsává és vérévé" - legyenek, s elmondhassuk: a Démon, az Anyégin vagy Tyutcsev lírája nemcsak le vannak fordítva magyarra, hanem van saját Démonunk, saját Anyéginünk, saját Tyutcsevünk, ahogy már annak előtte is elmondhattuk, hogy van saját Shekaspeare-ünk, Goethénk vagy Baudelaire-ünk. Vissza