Edgar Augustin szobrászművész (Hamburg) kiállítása

Előszó

Edgar Augustin szobrai - portréi, torzói - több mint egy évtizede sajátos realista művészetet képviselnek a Németországi Szövetségi Köztársaságban. Meggyőző erejük nem akadémikusan félreértelmezett hagyományszeretetből, nem is a rövid életű napi aktualitásból fakad. Nem tagadják meg előképeiket, és nem függetlenek az NSZK mindennapjaitól sem.
Tartósan érvényes kifejező képességük, szuggesztivitásuk nem utolsó sorban abból ered, hogy Augustin nem elégedett meg kényelmes plasztikai megoldásokkal az általa komplexen felfogott realitás kifejezésére, hanem a feszültségeket és ellentéteket a plasztika elválaszthatatlan sajátságaiként integrálta. Kezdettől fogva, azaz mióta Gustav Seitz (1906-1969) - a Németországi Szövetségi Köztársaság egyik legjelentősebb figuratív szobrásza - tanítványaként önálló karaktere kialakult, már-már ellentmondásokhoz vezető ellentétek jellemzik Augustin munkásságát.
Seitz a hatvanas években egy sor rátermett tanítvánnyal foglalkozott a Hamburgi Képzőművészeti Főiskolán igen szigorú módszerrel, mégis mindig figyelembe véve az egyes tehetségekben rejlő fejlődési lehetőségeket.
Augustinnak már a hatvanas évek elején készült bronzai - többnyire figuratív kisplasztikák és egy-két markáns portré - a plasztikai eszközök meglepően biztos kezeléséről és önálló nyelvezetről árulkodnak. Lazán modellált figurái és portréi olyan sajátságokkal térnek el mestere szobrainak érzéki konkrétságától, ironikus vonásokkal még ki is hangsúlyozott kicsattanó életerejétől, mint a komolyság, zárkózottság, méltóság. Szembetűnő a téma egzisztencialista megközelítése is, amit bizonyára a művész életkora is meghatároz. Egy mindennapi műteremélmény lesz a prototípusa figurái egy összetartozó sorának: a műteremben a modell - állványon elhelyezett, rongyokba bugyolált, még készülő agyagfigura. Először rajzban fejleszti ki az új figuratípust - Augustin rajzai jóval túllépnek azon, amit általában elvárnak a többségében a figura kialakításának segédeszközeként értelmezett szobrászrajztól. Azután plasztikusan megformált álló és fekvő drapériás alakokkal próbálja ki az újonnan kialakított figuratípus alkalmazási lehetőségeit.
A beburkolt figura motívuma egy sor plasztikai megoldást szül: a redukált tömeg új kompozíciós lehetőségeket teremt, a betakarás az átváltozás, metamorfózis felé mutat. A karnélküli, sisakszerű fejfedőt viselő figura a mechanikus emberhez, a bábuhoz közelít. Ettől függetlenül keletkeznek az egészalakos női aktok, többnyire mozgástanulmányok, melyek modellálása mintha még a rodini tradíció vonzáskörébe tartozna. Ugyanakkor a torzószerű megoldás elidegeníti a természetes testformákat, és a szuggesztív részletre irányítja a figyelmet. Itt kezdődik a bábu és az organikusan megformált plasztika, azaz a térben nyitott, szabadon mozgó és a szigorúan rögzített, frontálisan, szimmetrikusan elhelyezett formák párhuzama.
Emellett gyakran jönnek létre a két plasztikatípus közötti fokozatos átmenetek. A drapériás figura sokféle változáson megy át: kikerül a műtermi környezetből, s ez szabad utat nyit új formavariációk és térkompozíciós változatok számára.
A lábakat gömbforma helyettesíti, melyet a művész geometrikusán megrajzolt pályához viszonyítva helyez el. Több tengelyesen beállított figura vagy alaktöredék és tárgy képez egy-egy sakkjátékhoz hasonló térbeli szituációt. Vissza